Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Tornai József versei
hajad a semmibe lobog, gondolataid tökéletesen egybeolvadnak az arcéleddel, és csak nézel, nézel valahova a rejtőzködő őskancák szemébe, kik mindig halálba-dobott időtleneket ellenek a tenger kovászába. Mit gondolsz? Magába fogadhatja ezt elméd, mielőtt megőrülnél vagy boldogan énekelnéd: sej rozmaring, rozmaring, leszakadt rólam az ing, van már nékem kedvesem, ki megvarrja az ingem? Harmincezer éve ismerem a fajom, visszavonulok az íróasztalomhoz, nincs kihez könyörögnöm, jöjjön, jöjjön, íme a Nagy Befejezés! Olajrücskös kékbálnák, kifűrészelt eukaliptuszok nézik, nézik, hogy mészárolják hekatombákba egymást Kezdetek óta a törvény óriás acélpapjai. Templomi szajhák combjai közt arany és ondó cserél gazdát a kapitóliumokon. Itt a vég, itt az íróasztalomon. „Agyvelőm elapadt”, minden szavam átok harmincezer éve, és minden szavam az utolsó, mielőtt a Nagy Befejezés belefojtja a legtitokzatosabb szüzek torkába is a himnuszt. És csönd és csönd és csönd és csönd és csönd és csönd és csönd és csönd, hiénatársaim! A Nagy Befejezés 11
