Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Bánki Éva: Szentimentális történet

pulykavörös lett: se a három, se a huszonnyolc év alatt..., se az öt, se a tizenhét év alatt..., se a huszonnyolc, se a három év alatt... Az erény évezredekben számol, gondoltam, pedig anyám ragyogó matematikus volt, nemzedékeket nevelt egy- és kétismeretlenes egyenletekre.

A matematika, az „egy- vagy kétismeretlenesség” Joó Sándor vonzalmának is alapköve lehetett. Mint anyám, ő is paraszti származású lévén a gondolatától is idegenkedett, hogy egyetlen forint ne a saját véreinek jusson. De hát lehet- e hinni abban, hogy egy „szép özvegy” forintok nélkül házasodjon össze egy öreg és alacsony villanyszerelővel? A Monte Carlo-módszer is anyám elcsábításához tartozott. Joó Sándornak volt ugyanis egy kombinációs szisztémája az ötös lottóhoz - és ez a ravasz, csalhatatlan, a Szerencsejáték Rt. robbantásához vezető szisztéma csak egy nyugdíjas, egy „kitűnően képzett” matematika tanárnő segítségével lehetett volna megvalósítani. Egy olyan tanárnővel, aki járatos az „egy- és kétismeretlenekben.” Jártak a sírok között - hiszen itt rande- vúzgatnak az idősebbek - és míg anyám szájából röpködtek a valószínűségi hányadosok, az „annyi az esélye, hogy”-kezdetű félmondatok, Joó Sándor egy öntözőkannával és egy kiskapával bódultán vonult mellette.

Az „egy- és kétismeretlenek”, a Monte Carlo-módszer elvi lehetetlensége vág}' az anyai szeretet okán anyám mégiscsak elköltözött hozzánk Budapestre. Pedig a Szerencsejáték Rt.-t, a bankokat felrobbanthattuk volna, jachtjaink lehetnének az Adrián, sóhajtotta Joó Sándor az állomáson anyámnak, aki zavartan megígérte, hogy mikor „visszajön a sírokhoz”, minden alkalommal a valószínűség-számításról beszélgetnek, és tovább finomítják a „Monte Carlo”- módszert.

És aztán így is lett. Joó Sándor minden tavasszal, ősszel télen és nyáron - hogy ne veszítsenek el a temető-látogatásból egyetlen percet sem - anyámat kényelmes túracipőben, kezeslábasban várja a kanizsai állomáson. Kezében nem pajzsot és dárdát, hanem kiskapát és kerti ollót tart, és beletűz az anorák- ja zsebébe egy „divatos” napszemüveget, mert a fény ilyenkor mindig végigvág a peronon. Joó Sándor sértődött és bánatos, meg sem kérdezi, hogy anyám, a „tanárnő” hogy utazott.

Azóta rengetegen meghaltak, mondja fanyarul, mindig szemrehányón. Míg várják az októberi hidegben a buszt, Joó Sándor „társadalmi sorrendben” sorolja a halottakat, és most - mint minden találkozáskor, minden évszakban - ezen a legnagyobb jóérzéssel, szemforgatva sopánkodnak. Hja, a pénz nem segít, mondja anyám, egyszer majd mi is elmegyünk, teszi hozzá csillogó szemmel, és olyan képmutatóan csóválja a fejét, mint akinek minden oka megvan, hogy kételkedjen ebben. Ridiküljéből kiveszi a Valószínűség-számítás alapjai című régesrégi tankönyvet, büszkén odateszi az ölébe; de most nincs idő művelődni, nincs idő mmtecarlózni, mert befordul a sarkon a busz. A száraz levelekkel együtt kavarog a napfény a temetőnél. Csak ilyen idő legyen halottak napján is, sóhajtozik anyám, miközben az idősebb kanizsaiak figyelő tekintete előtt Joó Sándorral az oldalán büszkén vonul apám sírjához. Aki annyi erényben töltött évet tud összeszámlálni - kétszázat, háromszázat is - annak nincs mitől tartani.

Apám az „elfelejtett sírok”, a gyerektemető oldalán nyugszik. Baloldalt

78