Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Egy kőszegi ködlovag: Kincs István
vagy Tömörkény útját járja, s ez akkor látszódik a legjobban, ha olyan témához nyúl, amelyhez nagy kortársai is. Több ilyen példát lehetne hozni. Az Édes Bözsike az árván maradt növő félben lévő kislány és a rá szemet vető gazda esetét dolgozza fel - Móricz Árvácskáját valami mesegiccs mélyébe süllyesztve. A falu bölcse szereplői „közös konyhán” élő cselédek, ez a tömörkényi vagy, hogy a Dunántúlnál maradjunk: illyési nyomorúság és indulatfészek csak egykét vonással, szinte csak mellékmozzanatként jelenik meg, hogy a történet elbonyolódjék és, bár adekdotikus színeket is felvonultat, mégis csak az ódon Vas Gereben-es patriarkális múlt hamis rekonstrukciója legyen. Itt lehet szó- bahozni Az Irsay ősök című kisregényt, amelyet szerzője legjobb ifjúsági munkájának tartottak hajdan. A téma nem más, mint a XIX. század második felének talán legjellegzetesebb története: a nemesi világ hanyatlása, a deklasz- szálódó úri világ. A mű kezdetén együtt áll minden ilyenkor megszokott mozzanat, a teljes nemzeti múltat jelképező ősatyák galériájától az árverésig és az apa pisztolyának eldördüléséig, ám amikor az otthontalanná vált, és teljes árvaságra jutott kisfiú úgy áll a semmiben, mint Copperfield Dávid a doveri országúton, akkor valami elképesztő sorozata kezdődik a szerencsének, nincs lap, hogy egy segítőkész lélek föl ne bukkanjon a cirkuszi artistától egy jó- ravaló bakterig, a nagypréposttól egészen a birtok új tulajdonosáig, aki persze nem egy gonosz zsidó, hanem „derék, magyar ember”, sőt oldalági rokon... Második-harmadik vonalbeli írónak kell ítélnünk Kincs Istvánt, de hát a mindenkori irodalmi jelenben kiket olvasunk főleg, ha nem második és harmadik vonalbelieket? Es utóbb még az is emelheti olvasói kedvünket, ha észre- észreveszünk egy-egy mozzanatot, s eltűnődhetünk azon, hogy vajon mitől jobb Az öreg tekintetes Gárdonyinál, mint Kincstől a Kemény fejek, hogy mitől érvényes még a századfordulón is Az új földesúr Jókaijának hite a magyar föld asszimiláló erejéről (Magyar sídferájn), hogy a Kis Gyuri bundáját hogy írta volna meg az Alsó-Tiszánál Tömörkény, hogy ugyanaz a csoda megtörténhet a jó eszű szegény gyerekkel a nyugati határszélen és Móra Ferenccel az Alföldön, talán éppen ugyanegy időben... és sorolhatnánk, sorolhatnák. Ha Kincs köteteit lapozgatjuk, ugyanaz a két szó tűnik föl a tartalomjegyzékek böngészésekor, mint Tóth Bélánál vagy Eötvös Károlynál, sőt Krúdynál: a „régi” és az „utolsó”. Gyulai Pál alapvető művének a jelzői - Egy régi udvarház utolsó gazdája. Kincs is írt ilyen címekkel tárcákat, novellákat: Régi cselédek, A táblabíró utolsó győzelme, A régi jó idők, Az utolsó deszkás. Kimondva-kimondatlan minden derűs szín mögött ott a sejtelem, minden kedves történetnek ezt a benyomást kell elfednie, hogy vége a régi Magyarországnak. A vasút eltünteti a szekérről deszkát árusító őrieket, elhalnak az urukkal családtagként élő régi cselédek, hivatalszolgává lesznek a hajdani ura- ságok „de eadem”. S mióta az az „átkozott féreg” megette a szőlőt, már csak a mind öregebb maradék borok táplálják a könnyes szüreti vigadalmat, az öreg karók tüze mellett. „A cigány is megtalálta Karvaly Bálint pincéjét s épp most gyújt rá egy végtelen szomorú nótára. A boldogtalan bizonyosan a régi jó időket sírja vissza, meggyászolja hangos zokszóval a régi szüreti dáridókat. Ez a nóta belopózik az emberfia szívébe s annak is a mélységes fenekére, oda, hol a könnyek gyökerei lakoznak.” (Szüret) S Az utolsó deszkás vége, aki ugye fel35
