Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Egy kőszegi ködlovag: Kincs István
ALEXA KÁROLY Könyvről könyvre - Egy kőszegi ködlovas: Kincs István Irodalmár számára aligha van kedvesebb és gondűzőbb foglalatosság, mint régen elfelejtett írók adatai közt kutakodni, három-négy emberöltőnél öregebb könyveikben levelezni. Miből és hogyan születik meg az igazi, az értékes és érvényes irodalom, az innen és ilyenkor sejdíthető meg. Fölfedezni, igazságot tenni? Aligha lehet évtizedek múltán, de egy-egy értékesebb darabot kimenteni, egy-egy érdemleges és igyekvő életre emlékeztetni annál inkább lehet és illik. Ebből a tekintetből a leginkább rejtélyes és legendás korszaknak látjuk a XIX-XX. század fordulójának irodalmi életét, valószínűleg azért, mert a Nyugat nagyjainak árnyéka a kelleténél jobban elfogta a fényt a kisebb - és „másféle” - mesterek műve fölül, de főleg azért, mert egyetlen korábbi és későbbi irodalmi korszakból sem fedezett föl az utókor olyan izgalmas és meghatározó írói kezdeményeket (gondoljunk csak Csáth Gézára vagy Czóbel Minkára), mint éppen innen. (Lehet persze, van is rá esély, mondja a kortársi elfogultság, hogy egy újabb évszázad múltán a mi hetvenes éveink lesznek az irodalmár felfedezők legizgatóbb titkokkal terhes tárnái.) Mindazonáltal távol legyen most a gátlástalanságnak az a mámora, amely oly sokakat elfog, ha úgy vélik, értéket találtak ott, ahol senki nem kereskedett - azt látva például, hogy Kincs István Romok a rom fölött című „történeti elbeszélése” 1906-ban jelent meg, ne kezdjünk merengeni azon, hogy van-e összefüggés eme könyv és Adynak éppen ekkor megjelenő Új versei között, vagy hogy a két év múlva meginduló Nyugat hogyan is mellőzhette ezt a derék íróembert. Azt az érzést azonban ne fojtsuk el magunkban, hogy „igen, igen ... ez az íz... mintha a kései Jókait idézné, mintha a Két koldusdiák Mikszáthját, ez a falusi kép, mintha Gárdonyitól lenne oly ismerős, ez az árva gyermek talán Tömörkénynél vagy inkább Móránál oly otthontalanul otthonos... és hát ezek az anekdoták. Kincs István a halála után fél évszázaddal mintha perlekedni kezdene a végleges múlandósággal, szülőházát emléktábla ékesíti, lakhelye díszpolgári címet adott neki, sírjára gondot viselnek. De vajon ki is kér helyet a közemlékezetben? Az író vagy a polgár? Persze Kincs István hagyományának ápolása nagyon is helyi jellegű, nem várhatjuk el, hogy az az író, aki legjobb alkotói éveiben sem tudott az ún. „irodalmi életben” figyelmet kelteni, az most izgatottságot váltson ki - akár az ódondász irodalmárok köreiben. Kincs István - a jelek szerint - maga is értékén és mértékén kezelte írói ambícióit meg a képességét, eszébe nem jutott, hogy írónak képzelje magát: pap volt, Kőszeg városának apátplébánosa, a Trianontól határszélre szorított közösség, a heroikus múltjára oly büszke polgárváros közéletének évtizedeken át meghatározó alakja. Két évvel ezelőtt komoly könyv- és levéltári kutatómunkára alapozott életrajza jelent meg Kincs címmel, Grozdits Károly H. munkájaként. Ez a fel30
