Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (3. rész)

ciója, számára legalább, meggyőző lehetett. Mámoros fejjel biztosra vehette (és biztosra is vette, lefogadom!), hogy a végzet rendelte Agnes mellé; hogy éppen Agnes miatt kellett bogárból emberré változnia. (Istvánnak, érthető módon, nem volt szerepe ebben a koncepcióban ...) De most, hideg fővel, eszébe juthatott Ágnes nézőpontja: a nő vajon mit kaphat ettől a szerelemtől? Egyszeriben felmérte figyelmetlen önzőségét.

Mindketten az asztal lapjára hajoltak. Hiába ült a közelében - annyira közel, testéről érezhette párologni azt a levendula illatú szappant, melyet otthon is használt Ágnes most már elérhetetlennek tűnt. Ettől a felismeréstől - ó, átváltozások paradoxona! - megnyugodott. Csak most, hogy a csók kényszeréről le kellett mondania, csak most vette észre, mekkora súllyal nehezedett rá önként vállalt feladata! Mintha először látta volna ennyire közelről a hosszú hajút. Végre: rá mert tekinteni, és észre merte venni arcának azokat a részleteit - hogy milyen élesen formált a szája... és szemöldökvonalában ott az a huncut bemélyedés... -, melyeket később annyira csodált. (Ügyelni próbált, hogy ne pásztázza feltűnően partnerét, és tolakodásával apró sikerét ne tegye semmissé.)

Nem valószínű, hogy Ágnes észrevette volna ezeket a hangulatrohamokat. Alighanem kellemesen érezte magát, hiszen beszélt; olyan, személyes témákat említett meg (gyerekkoráról és testvérével való viszonyáról ejtett szót), melyeket még sohasem hozott szóba. Nem olvasott ki biztatást ebből. De megnyugodott már, és hogy missziójáról lemondott - mert lemondott -, nyílt érdeklődéssel fordult a félszegen megmutatkozó másik felé. Ne feledjük, hogy az ember aurája jóval telítettebb, mint a bogáré; ez a tapasztalat is fékezte Gre- gort. Ha belső ingája kileng, talán fölborul: a lány legnagyobb megrökönyödésére a nyakába zuhant volna, mint valami kabát, óhatatlanul groteszk helyzetbe sodródik. Úgyhogy azt kell mondanom, belső ingája pontosan jelezte a helyes tempót.

A beszéd viszont, bármilyen bizalmas volt is, kitérőnek tűnt.

De tudta, hogy fenn kell tartania (ne feledjük, neki nem volt akkora szüksége beszédre.) A beszéd útján indultak el egymás felé, megint; és sikerült kellemes benyomást keltenie. Meggyőzte magát arról, hogy Agnes végre elfelejtette a bogarat. De ő még nem. Hiába hajoltak össze az asztal fölött beszéd közben, hogy már-már összeért a karjuk, és Agnes haja egyszer-egyszer csakugyan az arcába libbent; sőt, egy alkalommal végig is simította Gregor karját (persze ezt a mozdulatot már ő is viszonozta); ám hiába gerjesztették azon szótlan jelek sokaságát, melyek célja az egymást szexuálisan is vonzó partnerek kölcsönös biztatása és bátorítása, ebben a hosszúra nyúlt éjszakában sem volt bátorsága átnyúlni a különbözőség elválasztó üvegén. Az aura kékes fénnyel derengett Ágnes körül. Talán a színek is zavarták. A hely, ahol ültek, egy diktatórikus, de már régen nem totalitárius rendszer kultikus eklektikusságát árasztotta, hatások és felületek, lepusztultság és trükkösen összeillesztett anyagok egyvelege, afféle kísérleti edény, alkimista lombik... (Vagy kínai ládi- ka? Amelynek minden részletébe további részletek garmadája sűrűsödött?) Illett hozzájuk ez a hely. Máskor talán ez is elég lett volna, hogy teljesen lekösse a figyelmét.

151