Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

melyet a neves politikus is rendszeresen felkeres, amikor ellátogat Abbáziába. A szimbolikus, de valójában értelmetlen kirándulás leírása jelzi, hogy Molnár a világháború utolsó szakaszában, mennyire céltalannak, ugyanakkor még így is tiszteletre méltónak tartja a polgári demokraták társadalmi-politikai programját, melynek megvalósítására, ezt akkor már pontosan látja, nincs semmi esély, annak ellenére, hogy Vázsonyi 1917. június 15-étől már IV. Károly első zsidó vallású minisztere volt, aki 1918 májusában a parlament elé terjesztette az általános választójog reformját is.

Molnár az első világháború után még sikeres, ünnepelt színpadi szerző Pesten és a nagyvilágban, mégis megkeseredett ember, aki úgy érzi, ifjúkori ideáljai Horthy Magyarországán csak kegyetlen paródiaként valósultak meg. Nem lett öngyilkos - bár 1911-ben, Varsányi Irén miatt megpróbálta -, mint regényének főhőse, Andor, de a lehetőségei végzetesen összeszűkültek. Eles támadások érik, melyekre nem válaszol — híres a mondása, hogy „a céltábla nem lő vissza” -, de Magyarországról fokozatosan kiszorul. Kozmopolita művészként, darabjai jövedelméből él Európában, leginkább San Rcmóban, az olasz Riviérán és Velencében, és egyre inkább csak látogatni jár vissza szeretett Budapestjére. Helyzetét jól jellemzi az a kijelentése, melyet 1926-ban mondott egy, a tiszteletére rendezett fogadáson: „Ha sikert aratok a külföldi színpadokon, magyarként ünnepelnek, és itthon büszkék rám. Ha megbukom, zsidó vagyok, aki szégyent hoz a magyarságra.” Ezt a képtelen helyzetet, író kortársai lenézésével és irigységével együtt elfogadta, nem tudott változtatni rajta. Bár „gyűlölte az antiszemitizmus, nem szerette emlegetni a saját zsidóságát. Vallásos semmiképp sem volt, a zsidó böjt idején kiült a Lipótváros együk vendéglőjének teraszára habos tortát enni”.51

Ugyanakkor Molnár a harmincas évek közepén visszautasította, hogy a megtisztelő hazai elismeréséért cserébe elhagyja a vallását. „1935 márciusában Molnárt végre elérte a Trianon utáni hivatalos Magyarország kitüntető elismerése. Márciusban jelölték a Corvin-koszorúra, s meg is kapta. Megkaphatta volna később a Corvin-láncot is, ha kikeresztelkedik, erre azonban nem volt hajlandó.”52

1939 decemberében Genfben még meghívást kapott a kormányzó feleségétől a budai várba, a Miklós-napi vacsorára - ehelyett az amerikai emigrációt választotta, ahol, eredeti közegétől végképp elszakadva, megöregedve, már csak régi sikereinek árnyékában vegetált 1952-ben bekövetkezett haláláig.

Végső soron egyet lehet érteni Molnár Ferenc jó ismerőjével, Nagy Péterrel, aki egy 1996-ban tartott előadásában rávilágított arra, milyen központi jelentősége volt az író pályáján a huszadik század első felében olyan tragikusan alakult keresztény-zsidó viszonynak. „Molnárnak két olyan tulajdonsága volt, amit érezhetően nem bocsátott meg neki a magyar irodalmi közvélemény mind a mai napig: hogy öntudatos polgár és öntudatos zsidó volt. Hogyan? Kérdezhetné valaki, hogyan lehetséges az, hogy a századelőn felrótták volna Molnárnak azt, hogy öntudatos polgár, amikor minden és mindenki (a konzervatív irodalom nem is oly kevés kivételével) valamiképpen a polgárságot vágy- ta, kereste, munkálta? Saját tendenciájukat ne bocsátották volna meg neki? Furcsa módon valami ilyesmiről lehet szó, s nem kevésbé arról, amit ki nem

107