Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

ködő hangzatos jelszavaknak hinni és annak következményeit le kívánta vonni, csakhamar keserű csalódással ébredt a rideg, visszautasító valóságra. Ezen - az első nemzedékben - a kikeresztelkedés sem segített. Emberileg érthető, hogy a zsidóság egyes tagjai, akik komolyan vették az asszimilációt, hiábavaló kísérleteik után ismét visszazuhantak eredeti népközösségükbe. Zsidó részről az asszimilációt úgy értelmezték, hogy elég a nyelv tudása, a családi név meg- magyarosítása és az uralkodó osztály nemzeti kötelességének vélt kiszolgálása. Magyar részről a bevándorlás teljes megszüntetését és a zsidóság teljes feloldódását követelték... A faji elvegyülésből viszont a zsidók nem kértek (nagy tömegük miatt ez nem is lett volna lehetséges) és így teremtődött meg az a végletesen hazug helyzet, mely egyik katasztrófából a másikba vezetett. Az asszimiláció soha nem terjedt mélyebben a felületnél.”14

Farkas Gyula szerint a „negatív asszimiláció” műve az a Budapesten született, az egész országra kiterjedő, „magyarnak hitt kultúra, mely egy különös, magyarnak nevezett nyelvnek szólalt meg”. Molnár Ferencről és vele együtt Bródy Sándorról, Heltai Jenőről, Szomory Dezsőről, Lengyel Menyhértről, Bíró Lajosról és Nagy Endréről a következőképpen vélekedik: „a budapesti színházak ünnepelt szerzői, a ’magyar név’ diadalmas meghor- dozói a zsidó szellemtől áthatott európai metropolisokban, ők jelzik a magyar zsidóság szellemi érvényesülésének szinte valószínűtlen tetőfokát. Az idősebbeket még köti a magyar talaj, pedig nekik hányszor szemükre hányták indulásukkor zsidó és idegen voltukat. A fiatalokat egyhangú elismerés fogadja, ámde ők őszintén és meggyőződésből: ’kozmopoliták’.”1'

Farkas Gyula aljas és tendenciózus módon meghamisítja Ady Endrét, könyvének szemlélete sok tekintetben nyilasnak nevezhető. (Szomorú adalék, hogy a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában jelenhetett meg.) Tarthatatlan és destruktív, önkényes asszimilációfelfogásával, ha nem is szándékosan, de a huszadik század legnagyobb magyar tragédiáját, a Holocaustot készítette elő. De belenyugodhatunk-e abba, hogy ez a hírhedt munka még a huszonegyedik század első évtizedében is rányomja a bélyegét a fogalom elemzésére, és az általa kiváltott neurózis többirányú előítéletekkel körülvett szellemi karanténba zárja az ellentmondásos társadalmi jelenség zseniális színpadi megörökítőjét, Molnár Ferencet?

Egyes történészek és szociológusok rámutatnak arra, hogy7 a szerelem, majd házasság formáját öltő egyéni asszimiláció, a „korrobori-tánc” nemcsak nyereséggel, de veszteséggel is jár, hiszen amit az egyik fél kultúrájában, vallásában, nyelvében nyereségként él meg, az a másiknak veszteséget jelent. Gyurgyák János ezt a jelenséget akkulturációnak, azaz kulturális hasonulásnak nevezi, hiszen az asszimiláció fogalmán azt a folyamatot érti, amelynek során „egy7 bizonyos etnikai csoport vagy egyén elveszíti nemzeti, etnikai vagy kulturális identitását, és ezeket egy másikra cseréli föl”. Gymrgyák követi Szabó Istvánt, aki szerint az asszimiláció akkor „teljes és befejezett, ha az asszimilált minden fenntartás nélkül átvette az új népiség tudatát, s elveszített népisége már olyan közömbös számára, mint bármely más idegen népiség”16. (Megjegyzendő, hogy7 a történész asszimilációfogalma meglehetősen doktrinér és maximalista. A magyarok még nyelvrokonaik iránt is megkülönböztetett érzelmek90