Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?
nének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepességi, ruthén s isten tudja miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra s összetapossák a hangszereket.”10 A sokat idézett cikk Molnár Ferenc egész életművét megvilágítja. Szerzó'je, Ady Endre a maga korában szinte egyedül érzett rá Molnár Ferenc tehetségének egyedülálló jellegére, bár utóbb arra is rámutatott, hogy kettőjük útja elvált, alapvetően eltért a felfogásuk a művészetről, az irodalom és a színház küldetéséről. Egy biztos: a „korcs-magyarok” által fenyegetett „korrobori” tánc, melyhez a magyar-zsidó művészek, „mint az ausztráliai asszonyok” szolgáltatják a kísérőzenét, zseniálisan tömör kép, egyszersmind revelatív szimbólum. Ez Molnár Ferenc művészetének lényegi, meghatározó eleme, s hangsúlyosan van jelen a színdarabjainak születését megelőzően írt második kisregényében, melyet közelebbről elemzünk. Az Egy gazdátlan csónak története című kisregény több okból is meghatározó jelentőségű Molnár pályáján. Ezt a művét, mely Kiss József A Hét című lapjának 1902-es évfolyamában jelent meg folytatásokban, Az éhes város című társadalmi regényének megjelenése után írta, de attól alapvetően eltérő irányba mutatott. Az 1901-ben megjelent friss, indulatos és igazságosztó regényt, Az éhes várost a későbbi kritika joggal hasonlította Bródy Sándor A nap lovagja vagy Gábor Andor Doktor Senki című munkáihoz. Ezt a regényt, ugyanúgy, mint Molnár korai novelláit, a társadalom megváltoztatásának kritikai indulata fűtötte. Viszont az Eg)' gazdátlan csónak történetévú egészen más úton indult el, melyről élete végéig nem tért le. A mű egyetlen színhelyen játszódik, a Margitszigeten. Itt azonban a korabeli polgárság társadalmi típusai vonulnak fel. A társadalomkritikát nélkülöző, de rendkívüli pszichológai érzékkel rajzolt, tragikus magánéleti konfliktus sűrítve jelenik meg, mintegy „megelőlegezve” a színpadot, mellyel Molnár csak kisregénye megjelenése idején kísérletezik először: 1902-ben mutatják be első, A doktor úr című darabját. A kisregény cselekményének középpontjában Wald Piroska és Tarkovics Bandi kapcsolata áll, az a teljesen egyoldalú szerelem, melyet a tizenöt éves kamaszlány érez a harminckét éves, sikeres, de a rendszeres éjszakázástól már többé-kevésbé kiégett újságíró iránt. A két, külön világban élő embert társadalmi helyzetük, koruk és a kultúrájuk is elválasztja egymástól. A szerkesztőségekben élő, eladósodott Tarkovicsról mondja Pirkó barátnője: „Az ilyenből sose lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet. Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az íróember hímnemű színésznő.”11 Tarkovics, a „tönkrement ember” alakját Molnár sok tekintetben önmagáról mintázta, de egy lényeges különbséggel: neve alapján feltételezhető, hogy nem zsidó származású. Erre utal az is, amikor arról beszél Pirkónak, hogy „Egy időben gondoltam rá, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy gazdag zsidóleány belém szeretett, és a szülei szerették volna, hogy elvegyem, Kaptam volna vele százötvenezer forintot.”12 Wald Piroskáról viszont megtudjuk, hogy jómódú, de rendkívül elfoglalt zsidó ügyvéd lánya, aki koránál érettebb gondolkodású. Heinét olvas, írónak 87
