Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?

baloldali kritika, melynek képviselői már 1919-ben, a Vörös Újság hasábjain pálcát törtek „polgári csökevénynek” tekintett életműve felett. Magyarországon az 1945-öt követő évtizedekben az elismeréshez fanyalgás társult: a baloldali kritikusok szemére vetették, hogy életműve „nagypolgári”, azaz nem szólalnak meg a „dolgozó osztályok”, nyomát sem lelni a munkásság és a parasztság gondjainak. A „pártos esztétika” hívei visszatérően kifogásolták, hogy „csillogó, helyenként sziporkázó”, „szellemes, de felszínes” „elmegy a könnyű szórakoztatás” irányába. Ezt az évtizedekig érvényesülő felfogást foglalta össze Osváth Béla A magyar irodalom történetének. 1966-ban megjelent, Szabolcsi Miklós által szerkesztett hatodik kötetében: „A polgári Magyar- ország legsikeresebb színpadi írója...[...] A dialógus - t.i. Molnáré — a színpadi hatáskeltés elkápráztató bűvésztudománya. Minden mondat, minden szó hatása mértani pontossággal kiszámított. S talán éppen ezért, mindaz, ami a színpadon történik, begyakorolt bűvészmutatványnak hat. Nem hordoz nagy gondolatot, nem az ember lehetőségeit vallatja, nem merül mélyre, csak a színpadi szituáció és hatása érdekli, s nem tárja fel az alakok pszichológiáját, gondolkodását. A nagy színpadi játék lehetősége mutatvánnyá szelídül.”'

Dr. Neumann Mór és Wallfisch Jozefa 1878. január 12-én Budapesten született gyermeke 1896-ban vette fel a Molnár nevet, amikor újságíró lett. Figyelemre méltó tény, hogy ő irodalmunk első, jelentős alkotója, aki a fővárosban, a hihetetlen lendülettel fejlődő, elmagyarosodott metropolisban született, és meghatározó gyermek- és ifjúkori élményeit itt szerezte. Ekkoriban, vagyis az 1890-es években, két jelentős, a világnézetén nyomot hagyó hatás érte a szülői házban: a marxizmus és a cionizmus. Mivel ritkaságszámba ment, hogy ezekkel az eszmékkel már a századfordulón megismerkedjen egy pesti fiatalember, érdemes kitérni a forrásokra. Dr. Neumann Mór évtizedeken át a Ganz-gyár üzemorvosa volt, jól ismerte a gyár szakszervezeti vezetőit, akik bejáratosak voltak hozzá. Bizonyára a fiatal Molnár is sokat hallgatta ezeket az embereket, ismerte felfogásukat a proletariátus küldetéséről, a munkások nehéz sorsáról, kiszolgáltatottságukról. A munkások és az alacsonyabb néposztályok életének ismerete köszön vissza Molnár számos darabjában és prózai művében, A Pál utcai fiúktól Az üvegcipó' című darabjáig. Ezzel együtt Molnár nem lett szociáldemokrata, elutasította a szociális utópiát, illetve a radikális emancipációnak azokat a változatait, melyeket a nemzetközi és a magyar baloldal képviselt. Hasonlóképp elvetette Molnár a cionizmust, a zsidóság disszi- milációjának ideológiáját, bár a cionisták által felvetett, létező problémák közelről érintették. Valóban leküzdhetetlen-e és végzetszerű az antiszemitizmus Magyarországon is, úgy, ahogy a cári Oroszország pogromjai, a németországi és ausztriai fejlemények, és a Molnár által közelről megismert franciaországi Dreyfus-per alapján a cionisták állítják? A Palesztinában létesítendő zsidó állam gondolatát nem kisebb személyiség hozta be a szülői házba, mint Max Nordau, a cionizmus egyik „alapító atyja”, Herzl Tivadar legközelebbi munkatársa, eszméinek továbbvivője. Erről Molnár Erzsébet, az író húga számol be emlékirataiban/'

Nordau Neumann doktor barátja volt, és gyakori beszélgetéseiknek Molnár

83