Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Pelle János: Asszimiláció: illúzió vagy realitás?
PELLE IÁ N 0 S Asszimiláció: illúzió vagy realitás? A MOLNÁR FERENC-REJTÉLY A huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású, minden esetre külföldön a legismertebb alkotója volt a 1878. január 12-én Budapesten született, és 1952 április elsején New York-ban meghalt Molnár Ferenc. Joggal hihetnénk, hogy a világhírű színmű- és prózaíróról, a legismertebb magyar ifjúsági regény, A Pál utcai fiúk szerzőjéről tucatnyi alapos monográfiát írtak, sikerének titkát kielemezték, eszközeit felleltározták. Ezzel szemben igazság, hogy nincs könyv, mely Molnár Ferenc műveit érdemben elemzi.1 Bár a darabjainak bemutatói, könyveinek megjelenése után a napi sajtóban, illetve a folyóiratokban számos kritika jelent meg, s szerzőik között a legnagyobb magyar írók és költők neveire bukkanunk, átütő sikerének és népszerűségének titkát nem tudták megfejteni. Nem boldogultak vele sem a dráma-, sem pedig az irodalomtörténészek, illetve megelégedtek néhány sommás és leegyszerűsítő megállapítással. „Molnár Ferenc a nagyvárossá fejlett mulató Budapest életét és hangulatát minden színmű-kortársánál tehetségesebben szólaltatta meg. Egyrészt a tehetős polgári családok ironikus bírálója volt, másrészt a külvárosok romantikusa, a mocsárból nőtt liliomok megéneklője, a romlott környezetben a jóság megnyilvánulásainak fölfedezője. Az érzelmes- ség mezével vonta be az élet prózai jeleneteit, groteszk vonásokat vitt neurasz- téniás alakjaiba. Az igazi nemes lelkek világa idegen volt a leikétől, nem hitt az önzetlenségben, haszonlesőnek látta az egész emberiséget. Színdarabjainak legnagyobb részét a szerelmi játékok kéjes elgondolásai sugallták. Frivol élet- szemlélete megfosztja attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá lehessen”, írta róla 1941-ben megjelent irodalomtörténetében, a végleges ítélkezés igényével Pintér Jenő? Pintér Jenő szavai érzékeltetik, hogy a konzervatív irodalmárok, tágabb értelemben a korabeli jobboldal „erkölcstelen” szerzőnek tekintette Molnárt, aki sikerét mesterségbeli tudásán kívül elsősorban annak köszönhette, hogy „kiszolgálta a közönség alantas ízlését”. Élesebb, „keresztény-nemzeti” szellemiségű támadások is érték Molnárt 1919 után, illeme később a nyilas sajtóban, arra hivatkozva, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát” , és a „zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. Arra, hogy bár a huszadik század első évtizedeiben tömérdek sikamlós darab, illetve prózai mű született világszerte, miért pont Molnár műveiért rajongott a közönség, az „erkölcs- és fajvédő” kritikusok nem tudtak, és nem is akartak válaszolni. A fajvédők és az „ébredő magyarok” már a húszas évek elején „Neumann Pinkász” néven emlegették a „darabgyárost”. Molnár a lapokban nem reagált a sértésekre, csak a színpadon. 1924-ben írta Az üvegcipöcímű, nagy sikert ara81
