Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Fűzfa Balázs: A szombathelyi Oktogonban
O, igen, ez „a modern festészet tétje”: már nem beszélhet úgy, nem mutathatja meg azt, ami régi korokban maga volt a festészet: az ecsetkezelés attraktív finomsága, a színek harmóniája, a formák ritmusa... Mindez már a régesrégi múlté. A mai festó'knek többet kell tudniuk, mint ama régieknek: felbontott formákkal kell beszélniük a létezés titkairól, színtelenséggel kell érzékeltetniük a színek polifóniáját, kicsinyítéssel a nagyítást, valóságossal a fiktívet, fikcióval a valóságot, feketével a fehéret, szürkével, pirossal és zölddel a feketét. Don Quijote-torzóval négyszáz év mítoszát kell megidézniük, sőt magát a megidézést kell megidézniük. Am már nemcsak Don Quijote nem az, aki volt, már nemcsak a lefo- tografált múzeumbelső nem az, ami volt, nemcsak a Krisztus-korpusz önironikus átirat, s nemcsak a testre írt betűk olvashatatlan allúziók, hanem az olvasás maga is megkérdőjeleződik. S ezáltal ugyanígy: képességünk a megértésre - megkérdőjeleződik. Vágyunk a beszédre - megkérdőjeleződik. Vágtáink a látva látásra - megkérdőjeleződik. Vágtáink egymásra -...? A forma mint látvány, a test mint szöveg, a „lírai strukturalizmus” - Tóth Csaba kifejezése - mint beszéd, a hiány körülírása mint teremtés, a rútság mint szépség (mert a dolgok a megfogalmazás módjától azok, amik) - igen, ez maga a posztmodern. Az összeegyeztethetetlenségek összeegyeztetése, a láthatóságok eltávolítása a festészetből, s ehelyett a belső lényegre figyelés beszédmódjainak kutatása. Ahány műalkotás, annyi nyelv - igen, annyi nyelvet, annyi jelbeszédet kell megtanulnunk, ahány festményt, szobrot szemlélünk. Hisz „(a) művész - mint ezt is Lyotard mondja - [...] szabályok nélkül dolgozik, és arra törekszik, hogy megalkossa annak szabályait, amit csinálni fog”. S miközben alkotja ezeket a szabályokat, André Gide-re is gondol, aki szerint „a rajz választás a vonalak közt”4... Lehetséges, hogy e vonalak halmazából létrejöhet valami, ami szomorúságban fogan ugyan, de a megrendült- séggel lesz viselős mégis? S talán éppen ama titokzatos, gyöngybetűs és nevetséges, kicsike és nagyszerű, aranyba, acéllemezbe, tágas sötétségbe, vonagló korpuszba rajzolt világosság az, amit mindközönségesen csak úgy hívunk: élet? Végül is talán az idő, igen, az idő volna, amivel mindannyian a legnehezebben boldogulunk: mindig megérint bennünket, minden este és reggel, nappal és éjszaka a pillanatban múlttá váló jelen, a lassúdan araszoló gyerekkor emléke és az elrohanó felnőttkor riadalma - s persze a Semmi felé száguldó, utolsó évektől való páni félelem... Némi vigasztalást az ilyen termekben, az oktogonálisra hajlított terekben remélhetünk. „Az időnek, nem mint »az örökkévalóság képmásának« - idézzük megint Jausst -, hanem mint az ember túlléphetetlen dimenziójának, melyben mindenkinek megvan a csak neki rendelt helye [...], és amelyben évei gigászi árnyát kell magával hurcolnia: ennek az időnek rá kell nyomnia bélyegét a műre; mert benne bírja az ember otthonát, és benne lelheti meg újra igazi 59
