Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Sturm László: A felföldi kisváros - két nyelven, négy tollal (befejező rész)

(Érdekes, hogy a Bárányfelhők elbeszélője mintha az ellentétes irányban sejtené az értéket: „A vidék mindig mint a tisztaság, az egyszerűség, az őstermészet szűzi fogalma állott előttem, és most íme, ibolyák, vadvirágok, pacsirták helyett moszatos hínárban, piszkos iszapban járok. Felsőpéntek, úgy látszik, közelebb fekszik a nyugathoz, mint azt a térkép jelzi”4’.) Végeredményben a főszereplő is elvéti a valóságot, csakhogy míg mások azzal, hogy normálisnak fogadják el, ő azzal, hogy ismert részét tán a valósnál is^ vigasztalanabbnak látja, ismeretlen oldalát viszont ideálisnak gondolja. O se hisz a személyes felelősségben, mivel egyrészt, ha ilyen rossz az élet, egy ember úgyse javíthat rajta, másrészt, ha ilyen jó a másik világ, akkor az érvényesüléséhez úgysincs szükség az egyes emberre. így aztán csak sodródni tud, minden tisztánlátása ellenére. A kisváros - de általánosítva talán az ország, a kor - légkörét számos lefokozó, nyomasztó motívum érzékelteti az elbeszélésben: a szürkeség, a köd (ború, füst, nehéz levegő), a rabság, az állati lét, a kosz, az elgépiesedés stb.

Összegzésképp megállapítható, hogy a vizsgált művekben a kisváros két hagyományos, ám ellentétes ábrázolásmódja, az idilli és a kritikus közül egyértelműen az utóbbi dominál, ha nem is kizárólagosan. (Még a legsötétebb képet rajzoló Loviknál is feltűnnek derűsebb mozzanatok.) A kritika főbb célpontjai a képmutatás, a tévképzetek, a babona, a pletyka, az egyén és a társadalom szintjén egyaránt jellemző önállótlanság és a műveletlenség. Ennek megfelelően a leggyakoribb típus meghatározója a - hol komikussá, hol kétségbeejtővé váló - infantilizmus. A kiérlelt tapasztalatot, a belső szilárdságot az ilyen embernél a látszat, a közvélemény elvárásai helyettesítik, ahogy Radomir Konstantinovic vitatható beállítottságú, de részleteiben érdekes esszéje is megfogalmazza: „A kisváros saját akaratáról lemondott és a kollektív akarat mintája szerint stilizált lakója az általános biztonságában keres menedéket. Ügy érzi, gyermekkora meghosszabbodott, élete a család védőszárnyai alatt folytatódik. Az infantilizmus a kisvárosi szellem elengedhetetlen velejárója. A kisváros szelleme kivet magából, ha nem vagy infantilis: a kisvárosi szellem - mint az én fölötti Én szelleme és annak a kollektív akaratnak a szelleme, amely a szárnyai alá vesz és megvéd minket mindentől, de legfőképpen saját magunktól, mindazoktól a kihívásoktól és kísértésektől, amelyek neve: En (személyes felelősség és egyéni kezdeményezés) - szükségszerűen infantilizmushoz vezet.”46 Az esszéíró azt sugallja, hogy ez egy örök helyzet, szerintem inkább adott - például a vizsgált - korhoz kötődik, amikor a kisvárosi lét középpontja a kisvároson kívülre kerül, elsősorban a nagyvárosba, a „nagyvilágba”, és csak két út kínálkozik, az ellenállás vagy az utánzás. Mindegyik írónál van utalás arra, hogy immár a nagyváros - elsősorban Budapest, de Bécs, London vagy Párizs is - a vonatkoztatási pont.4'

Mikor a vasút térhódításával a városon túlnyúló kapcsolatok szerepe megnő, és a - nagyvárosban összpontosuló - technikai találmányok révén az élet kényelmesebbé válik: a kisváros hivatástudata és öntudata válságba kerül. Hipotetikusan, Spengler szellemében úgy határozható meg ez a hivatás, hogy

54