Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Láng Gusztáv: "Tűnődés a bú-berzsenyes csolnak"

ságát, azért tehette, mert a XVIII-XIX. század fordulójának (késhegyre menő) verstani vitái után költőnk teremti meg az időmértékes vers máig érvényes normáinak túlnyomó többségét, és azt a nyelvezetet, mely tartalommal volt képes kitölteni a görög és latin költészettől örökölt formáinkat. Ha a XIX. századvég lírikusai (Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő) merész szóösszetételekkel lepték meg olvasóikat, e merészségekre ugyancsak Berzsenyi biztatta és jogosította fel őket olyan fordulataival, mint „lángszárnyakon eljövendő” angyal, „melled acélfala”, „gőztoriatok éjjele”. Ha a fiatal Babits Mihály lázadozott a magyar líra klasszikus hagyományokba börtönzöttsége ellen, Berzsenyivel (is) vitázott, mikor arra ösztökélte magát, hogy „törékeny bár, tengerre termett, hagyj kikötőt s aranyos középszert”, s e vitához Nietzschétől és Rimbaud-tól vette az érveket, a képeket azonban Berzsenyitől. Ady, életének számvető órájában, így idézi, egy furcsa jelzőbe rejtve, a „niklai remetét”: „Tűnődés, bú-berzsenyes csolnak, kikötőmből lassan eloldlak”. De Berzsenyiképek lüktetnek Babits Húsvét előtt című költeményének a háború gigászi borzalmait idéző, expresszionizmust súroló harsányságában is; paradox irodalomtörténeti közhely, hogy Füst Milán az ő (mármint Berzsenyi) görögös formáitól tanulta a szabadversírás fortélyait, és ilyen Berzsenyi-tanulságokat felfedezhetünk József Attila, Radnóti Miklós, Dsida Jenő költészetében is. Ha őket olvassuk, anélkül, hogy tudnánk róla, Berzsenyit is olvassuk, mert mi más a halhatatlanság, mint az, hogy a költő versei, olyankor, amikor már-már megfeledkezni látszik róla a világ, késő lírikus-utódok eleven tápláléka lesz, s amivel Majláth-ódájában a címzetthez fordult a költő - „poétád éneke zeng feléd” -, hozzánk, nekünk is szól.

Ez azonban természetes folyamat az irodalomban; a költőnemzedékek nemcsak egymás után következnek, hanem egymás vállára hágva emelkednek a kifejezés korszerű magasába. Vissza is térnék a fejlődés fogalmához, mely - úgymond - elválasztja tőlünk és jelenünktől a Berzsenyihez hasonló klasszikusokat. Kétségtelen, ha összehasonlítjuk világunkat a Berzsenyiével (melyet persze inkább csak elképzelni tudunk, semmint élethűen felidézni), a fejlődés számos bizonyítékát sorolhatjuk. És ebből (is) következik, hogy ezt a fogalmat legalább száz éve úgyszólván bálványozzuk. Egy fejlődés-elvű világkép foglyai vagyunk, s eszünkbe sem jut, hogy bár a világ szüntelen változásban van, e változások nem mindig viszik felfelé, magasabb szintre az embert; nem jut eszünkbe, hogy talán azért távolodunk el a Berzsenyihez hasonló nagyságok szóbeli örökségétől, mert nem fölötte, hanem alatta állunk e szavaknak; annyira alattuk, hogy meghallani is alig vagyunk képesek őket.

E kurta időben egyetlen példára hivatkoznék. Kulcsot - vagy kulcsokat, hiszen a jól őrzött kincsesháznak mindig több zárja és ennek megfelelően több kulcsa van - keresve a költő „újra-értéséhez”, egy gyakran használt szavában vélem megtalálni. Ez a szó egyszerűen a lélek. A magyarokhoz című ódájában olvashatjuk: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. S ennek rokon-szólamát találjuk a Napóleonhoz címzett epigrammájában: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke, szabadság.” Szavunk mindkét alkalommal tagadó mondatban szerepel; a „nem” és az „igen” egészíti ki egymást, példát adva arra, hogy el kell tudnunk választani a változást a fejlődéstől. Fejlődés

74