Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Hárs György Péter: Egy másik mítosz - a pszichoanalízisben

nése a Naplóban: „így Orphája már akkoriban rám talált volna, rám mint az egyetlen személyre a világon, aki speciális személyes sorsa következtében hajlandó és képes jóvátenni a sérelmet.” (június 12. - Ferenczi, 1996, 135.)

Van ezekben a jegyzetekben és a Nap ló-béli szóródásukban egy latens tematika, mégpedig a tér és az idő kérdése, pontosabban a traumatizált téré és időé. Orpha nevének említése nélkül, a „hosszú hallgatás” idején Ferenczi a következőket írja: „Disszociálódnak a szervtöredékek és -elemek, a pszichés töredékek és elemek. Testileg ez talán a szervek, szervrészek és -elemek (csakis ezek kölcsönös együttműködése teszi lehetővé a globális működést, vagyis az életet) anarchiáját jelenti. A pszichés tartományban a behatoló erő megtartó „ellenmegszállás” hiányában egyfajta robbanást, a rendszerek és pszichés tartalmak közötti pszichés összeköttetések tönkremenetelét eredményezi, ami a legmélyebb percepciós elemekig terjedhet. (Itt kapcsolódás feltevésemhez az egyszerű szenzorális benyomások - melyek végeredményben maguk is egyedi hullámokból, környezeti impulzusokból származnak - tisztán aritmetikus, illetve algebrikus és nagyobb mértékben szimbolikus egységesítéseiről. Esetleges kapcsolat az időről és a térről alkotott korábbi elmélettel is. A tisztán szubjektív még aritmetikus, az „őrszem” beiktatása megkívánja az általánosítást, vagyis a szintézist, az absztrakciót.)

(...) „Hipotézis: a legprimitívebb, tisztán egységes tapasztalat nem időtlen, emléknyomai olyanok, mint egy hanglemez minden egyes rezgést megőrző barázdái. Az egyes hullám az igazi időnek, vagyis a korpuszkuláris elemeknek a változással, azaz a környezeti impulzusokkal szembeni ellenállásának a mérték- egysége. A védtelen gyermek, azt lehet mondani, készen áll a szétrobbanásra.” (márc. 25. - Ferenczi, 1996, 91. — Ferenczi kiemelése)

Figyelmesebb olvasásra nyilvánvalóvá válik, hogy a Naplóban a tér-idő problematika három összefüggésben merül föl. Ami a szubjektív10 tér és idő e három dimenziójában közös, az az, hogy a „normális”, hétköznapi térrel és idővel szemben szerveződésüket minden esetben valamiféle ellenszegülés, szembeszegülés, a külső világ hétköznapi törvényszerűségeinek semmibe vétele, meghaladása és/vagy a nem hétköznapi események állandósult jelenné rögzülése. így amit korábban traumatizált tér-időnek neveztem, helyesebb szétbontani egy orphikus, egy traumatikus és eg}' patologikus tér-idő rendszerré.

Az ophikus tér-idő jellemzője, hogy legyőzi a köznapi értelemben vett időt és teret, tetszés szerint szeli azokat keresztül-kasul. Orpha mint intellektus időtlen, és működésében bármikor bárhol jelenvaló. JWenvalósága, azaz a fenyegetett individuumnak adott jelzései jelölik ki a külvilág releváns, mentő értékű tereit és idejeit. Az orphikus tér-időben az én és a külvilág elemei (a másik vagy mások) között létrejövő azonosulások pontszerűvé kopírozzák, egymásra rántják össze a köznapi időben és térben külön létező entitásokat és eseményeket.

A traumatikus tér-idő, ahogy azt már a fragmentálódás kapcsán említettem, egyrészt összeilleszthetetlenül szétszaggatja az én-történeti linearitást, másrészt, a trauma Ferenczi-féle tágabb értelmében (minden tapasztalás traumatikus, amennyiben heg-nyomot hagy az Énen)11, nagyon is idő-szerű, megfagyott jelenként úszik, föl-le bukva a történet lineáris áramában. A fragmentálódás idegen anyagból szőtt csomókat helyez el a linearitás üres helyeiben.

42