Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Gergely Edit: Pozsonyi beszélgetés Tőzsér Árpáddal

ja mesterévé. Miért?

Illyés Gyula, ha jól emlékszem, 1952-ben Komáromban (azaz Komáméban, Szlovákiában) járt. En akkor már komáromi diák voltam, s a költő személyes jelenléte megfogott, az élete méginkább: az ő nagyapja is juhász volt, akárcsak az enyém, s felszabadító hatással volt rám, hogy ebből az élményből is lehet költészetet csinálni. Később rájöttem, hogy az ún. népiség nagyrészt ideológia, tehát esztétikai meddőhányó, s átálltam az „egzisztencialista” József Attilához.

1968-at is az irodalomban éli meg: a prágai és a varsói avantgárd költészet izgatja, vitaesteket szervez, közvetíti a jugoszláviai Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely iskolájának az eredményeit. Hogyan jellemezné az akkori irodalmi életet a magyar irodalom mai életéhez viszonyítva?

Röviden: akkor volt irodalmi élet, de nem volt irodalom (illetve hát egy „el- lenbeszéd-jellegű”, azaz minden avantgárdsága ellenére is ideológia-foganta- tású irodalom ugyan létezett, de ideologikussága miatt az is inkább az irodalmi élet része volt, mintsem az irodalomé), ma van irodalom, de nincs irodalmi élet. S az „irodalmi élet” alatt itt most természetesen nemcsak az irodalmi rendezvényeket, az irodalomról való beszédet értem (mert az, a számtalan folyóiratunknak köszönhetően természetesen van), hanem az irodalom társadalmi feldolgozottságát, kihatását is. Az irodalom teljesen magánügy lett, ami sem az irodalomnak, sem a társadalomnak nem tesz jót.

Tegnapi(mai?) irodalmi-lírai alteregója, Mittel úr az emberi lényeg mibenlétére keresi a választ. Van „lényege” az emberi létnek, vág)' csak kihasznált, illetve kihasználatlan élethelyzetek léteznek?

En nem vagyok olyan okos, mint a filozófusok vagy azok az írók, akik készpénznek veszik a különböző antimetafizikus elméleteket, s azokhoz alakítják a végletesen „nyelvmegelőzött”, azaz teljességgel a nyelv önmozgására hagyatkozó szövegeiket. Azt készséggel elismerem, hogy az én struktúrája minden tett-helyzetben átszerveződik, de nem tudom megmagyarázni az ember össze- téveszthetetlenségét a másik emberrel, nem tudom megválaszolni egyszerisé- gének, egyetlenségének a talányát. Készséggel elismerem, hogy a vers úgy nő, mint a sztalagmit, alulról fölfelé, csepp csepphez, szó szóhoz csatlakozik-ala- kul, de nem tudom fölfogni az első csepp, az első szó létrejöttét: hátha ez az első csepp, első szó is olyasvalami, mint a deisták istene, aki megteremti a világot, de annak későbbi alakulásába már nem szól bele? Hátha mégiscsak igazuk volt a strukturalistáknak, mikor azt mondták, hogy az emberi létnek van egy tovább nem bontható, végső struktúrája: az emberi szellem tudattalan aktivitása? Száz szónak is egy a vége, én nem tudom, hogy van-e lényege az emberi létnek, de azt tudom, hogy az ember „lényegtelenségét”, az itt-lét metafizikát- lanságát hirdető gondolkodók és írók akaratlanul is éppen úgy doktrínához alkalmazkodnak, mint a metafizikusok. Az emberre s alkotására egyaránt jellem32