Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Nagy Gáspár: Látom magam előtt...
NAGY GÁSPÁR Látom magam előtt... (SZERETETTEL A HATVAN ESZTENDŐS MÓSER ZOLTÁNNAK, AKI A BALTAVÁRI UDVARUNKAT TÖBBSZÖR IS LEF0T0GRA FÁ LTA) Most már inkább holdbéli tájhoz hasonlít: ledöngölt, sima és egyenes. Itt-ott megbontja a tér sivárságát néhány szomorú fűcsomó. Egykor mozgalmas parasztudvar volt, de gazdáinak lábnyomát ugyanúgy nem leled, mint a patkók szép ormanentikáját. S nem találod a végtelenbe futó, árokká mélyült keréknyomokat sem. Elvágtattak a szekeresek, de mintha utoljára a villámként lecsapó, vijjogó ostorvég az udvar földjére még keresztet rajzolt volna. Vége. Teheted be a nagykaput. Requiescat in pace! Régen, nagyon régen írtam le ezeket a mondatokat megsárgult írólapokra valami rozoga táskaírógéppel, melynek elkoszolódott apró betűi már akkor is nehezen silabizálhatónak tűntek. Aztán a lapokat belecsúsztattam Duba Gyula frissen olvasott könyvébe, a Vajúdó parasztvilágba. A kitűnő' szociográfia, az író szülőfalujának, a Garam menti Hontfüzesgyarmatnak krónikája. Nem csoda, ha igen szíven ütött, merdtogy valami nagyon hasonló világot ismertem én is... Borítóján egy igazi parasztszekérbe fogott két lovacska álldogált nagyon élethű, szinte már a fényképhez közelítő éles rajzolatban. Mintha várnák, hogy gazdájuk felkapaszkodjon az egyszerű deszkaülésre (mifelénk sose hallottam, hogy a kocsis felült a bakra), és meghúzza a gyeplőszárat, köhintve hozzá, no, induljunk csak, mert hisz itt van a betakarulás ideje. De a lovak mozdulatlan álltak. Mintha már örökre pihenőt kaptak volna, előrevetítve mindazt, ami a könyv roppant tárgyszerű, tényekkel is alátámasztott, ám mégis lírai szövésű, elégikus oldalairól előkanyarog. A könyv 1974-ben jelent meg Pozsonyban a Madách Kiadónál. Akkoriban még sűrűbben látogattam haza. Eltek a szüleim, tágasabb rokonságom (két szomszédos faluban is), volt kiért és miért. Még néhány szekér, bár fogyatkozva, de végigdöcögött az utcákon. Nálunk már nem, de sok parasztportán voltak az istállókban lovak, tehenek és az ólakban sivalkodó süldők, malacok, az udvaron meg az aprójószág kárált, kapirgált napestig. Az életnek voltak té- veszthetetlen nyomai. Még élt a falu. Aztán eltelt három évtized... Most már csak kutyaugatást hallani meg egyre gyakrabban a lélekharangot. Temetnek. Halottak napján járom két falu három temetőjét. Van sírdomb elég. Szinte már kiköltözött ide mindenki, akiket ismertem még. Beszélgetünk, amíg végsőt lobban egy gyertya vagy mécses. Más már nem kérdi meg, csak ők: aztán gyerek, búcsúra megjössz-e vagy vissza se mégy? Hiszen itt van mindjárt Szent Márton napja! Ahogy emlékszem általában rossz idő, de jó búcsú szokott lenni. Mulatság, bál s néhány elcsattanó pofon. Szüret után másodszor is, amikor már a szőlő leve kezd forrás után komolyodni... 95
