Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Gergely Edit: Pozsonyi beszélgetés Tőzsér Árpáddal

megragadta Toldi csak úgy kézzel, Rángatá a csehet szörnyű erejével”, a valóságban meg a „cseh” rángatott minket. De mikor mi is megkaptuk az értesítést, hogy Csehországba telepítenek bennünket, apám Magyarországra menekítette a családot. így aztán én nem jártam szlovák iskolába. Magyarországon voltam kisiskolás, ott tanultam egészen 1950-ig. Aztán kerültem Rimaszombatba, majd Komáromba és végül Pozsonyba.

Mi a meghatározó különbség eg)' mai tizenéves szlovákiai/erdélyi/délvidéki magyar gyerek világszemlélete és egy ötvenes évekbeli magyar fiatal világszemlélete közt?

Nem tudom, van-e a tizenéves gyereknek világszemlélete, a világszemlélet ugyanis már valamiféle állandóságot, társadalmi státuszt, szerepet tételez, a gyermek meg még szereptelen, maga a tömény képlékenység. A különbség persze a háború utáni és mai tizenévesek között a világszemléleten túl is óriási: a mai gyerekekből (de a fiatalabb felnőttekből is) hiányzik az a valami, amit a filozófusok határtapasztalatnak neveznek. Nincs például háború-élményük, nem ismerik a rettenet, a menekülés, a megmenekülés s az egyéb megrendítő érzelmek állapotát. Ez persze így természetes, s kívánom nekik, hogy ne is ismerjék meg, de ennek következtében a mai felnőtt-lét, sőt maga a mai kor is olyan, amilyen: felületes, a mélyebb érzésekre és gondolatokra képtelen vagy legalábbis nem fogékony. S itt volna nagy szerepe a művészeteknek, nevezetesen az irodalomnak: segítségével át lehetne élni azokat a bizonyos jaspersi „grenzsituation”-okat, amelyekre az előbb utaltam, de hát ki olvas ma olyan irodalmat, amelyik még a megrendülésre, a katarzisra épít!

Megkülönböztethetők- és megfogalmazhatók-e a kisebbségi és többségi ember „grenzsituationjai”, „ határtapasztalatai”, létkérdései?

Ha az ember napjában azt hallja, hogy „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában beszélj szlovákul!), ha önkéntelenül lehalkítja a hangját, ha az utcán vagy egyéb nyilvános helyen anyanyelvén szól, ha a hozzátartozóját szlovák pap temeti, mert a magyar nyelvű szertartást nem engedélyezik, ha az esküvőjén csak szlovákul mondhatja ki az igent, ha újszülött leányát nem kereszteltet- heti mondjuk Gyöngyvérre, mert „olyan név nincsen”, ha a gyermekét a harmadik faluba kell hordania, ha azt akarja, hogy magyarul tanuljon, akkor kialakul benne a veszélyeztetettség érzése, s az egész léte „grenzsituation” lesz. Nem akarom persze eltúlozni a dolgot, a gyakorlatban mindenhol léteznek olyan kisközösségek, amelyeken belül a kisebbségi ember is levetheti a mártír mezét, s léte még elviselhető, de általánosságban azért érvényes, hogy míg a nagy nemzeti közösségek, társadalmak kollektívumgyakorlata és -felfogása már nem ad igazi megrendülést, addig a kisebbségi lét annyira szűkös, annyira szorító és nemegyszer egyenesen végzetes (lásd a mi 1947-es kálváriánkat vagy a napjaink vajdasági eseményeit!), hogy maga válik „határtapasztalattá”.

Érettségiző diák korában — már két éve közlő' szerzőként - éppen a bizonyos kollek- tívum-tudatot kifejező népi irodalom fogta meg, aztán mégis József Attilát választól