Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Garai István versei
Magyarok szétszóratása Robog a vonat Prága felé, robog a vonat Kolin felé, s a vagonokban fáradt testek ülnek. Tekintetük ezt mondja: szégyen! Oltalom számunkra se földön, se égen; irgalmatlan végzés: új árammá lennünk egy tébolyult eszme dühödt hömpölyében. Egy éhes malac itt sivalkodik, amott reccsennek kopott bútorok. Az öreg ládán kis unoka jajgat, mellette apja: szótlan és konok. Kőkemény arccal, dülledt szemmel néz, néz, mintha átlátna ócska holmiján, mintha belátna a megbőszült ember dúvad-lelkébe, hol könyörület sincs, de forr a modern gazságok Ernája. Robog a vonat Prága felé, robog a vonat Kolin felé, s szegény magyarok mind-mind szétszóratnak. Zokogj csak Margit, Jancsika, Julis, mert jobb falatért a lelked rabolják! Nem oktat magyar szóra már tanító, a templomokban nem zeng magyar ének; csak viaskodsz őseid szellemével, s gyökértelenség lesz az osztályrészed. Robog a vonat Prága felé, robog a vonat Kolin felé, s a falvak, mint a feldúlt méhe-raj. Jaj! - mikor kerül reánk a sor? Mert vétkesek vagyunk nagyon: apáink földjén születtünk magyarnak!- Robog, robog az átkozott vonat, s az egész világ csak ámul, csak hallgat. 86
