Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Sturm László: A városi nemesi társaság utolsó virágkora (1. rész)
STURM LÁSZLÓ A sárosi nemesi társaság utolsó virágkora (1. rész) A történelmi Sáros megye magyar nemessége viszonylag egységes, egy életforma tipikus jegyeit felmutató, ugyanakkor bizonyos vonatkozásokban egyedi helyzetű társaságot alkotott. A vizsgált időszakban - körülbelül 1860 és 1918 között - az egyedi helyzetet elsősorban a történelmi hagyományok elevensége (mely a szinte kivétel nélkül ősi családok számára nagyrészt családtörténet is), a határszéli helyzet és a nemzetiségi keveredés jelentette. Különös súllyal esett a latba a legutóbbi. Az elsősorban vidéki birtokain lakó magyar nemesség mellett számottevő szerepet játszott a városok még jórészt német polgársága és a falvak tót népe, de nagy számban éltek itt ruszinok és cigányok is, és épp az adott időszakban gyorsult föl a zsidók beáramlása, olyannyira, hogy az egyes városokban arányuk a húsz-harminc százalékot is elérte pár évtized leforgása alatt.1 Nyelvileg a magyar, a szlovák és a német egyaránt meghatározó volt. Arányuk a korszakban dinamikusan változott. Összességében a magyar nyelv előretörése a jellemző, a magyarosodás-magyarosítás, ez a tendencia azonban főképp a városokban érzékelhető, a vidék többségén a szlovák nyelv uralkodik. A bevándorló zsidók eleinte a németnyelvűséget erősítik, de a század végére már legalább annyira a magyart is. Végül a vallási színkép is hasonlóan változatos: egyaránt súlya van a katolikus, az evangélikus, a görögkatolikus és a (neológ és ortodox) zsidó felekezeteknek. Tehát ebben a közegben őrizte meg magyar nyelvét és nemzeti tudatát a sárosi nemesség (amely eredetileg sokszor német, francia, lengyel származású volt), ha birtokait nem is tudta már egészében megtartani. A szórványhelyzetben való megmaradás és bizonyos gyarapodás technikáinak a vizsgálata talán ma sem tanulságok nélküli. Az is közismert, hogy Sáros dzsentrijei révén országos, bár elég kétes hírnevet vívott ki magának, mint a nagy gesztusok, a „fenn az ernyő, nincsen kas” hazája, és ezt mindenekelőtt Mikszáth kisregényének, A gavalléroknak köszönhetted Kétségtelen, hogy az egykor hatalmas birtokok sokszor „skvarká”-vá töpörödtek (a skvarka szó szlovákul töpörtyűt jelent), de az is kétségtelen, hogy a megye nemessége utolsó virágkora idején is számos magas egyházi méltóságot, ismert közéleti szereplőt és művészt adott (például ebből a körből származik Pulszky Ferenc, Berzeviczy Albert, Szinyei Merse Pál, de ebből nőtt ki, ehhez kötődött Maiéter Pál is). Ennek az ősi hagyományokat őrző, egymás között egységes, a többi nemzetiséggel és réteggel jó kapcsolatokat fenntartó, magasan művelt, ugyanakkor - joggal vagy anélkül - országosan híres, sőt némileg hírhedt társadalmi csoportnak a társasági élete viszonylag jól rekonstruálható. Legalábbis a mozaikokból talán kirajzolódik valamiféle egységes kép. Az életmód rekonstruálásában elsősorban visszaemlékezésekre és korabeli dokumentumokra támaszkodtam. A következő kötetekre, mint legfontosab56
