Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Kiss Gy. Csaba: Karol Wlachovsky, Pavol Lukác, Wiktor Woroszylski

kön, Engelmayer Ákoson és a magyarországi lengyel Sutarski Konrádon kívül Csoóri Sándor, Szesztay András, Für Lajos, rövid időre Antall József. Ment a beszélgetés magyar-lengyel módra. Anekdotákkal, kitéró'kkel, udvariassági futamokkal. Percről percre nőtt bennem a feszültség, mert szó volt mindenről, csak a konkrét politikai együttműködésről nem, pedig a lengyel Állampolgári Bizottság, a Szolidaritás politikai képviselete győztes választások után volt, és szerettem volna megállapodni abban, hogy küldenek hozzánk tanácsadókat elősegítendő a mi fölkészülésünket. Woroszylski, a korosabb szemüveges úr keveset szólt. Gondolom, figyelt inkább. Hogy mennyire, ez csak néhány év múlva derült ki számomra, amikor Magyarországi naplójának kibővített, újabb és újabb kiegészítésekkel ellátott változatában olvashattam följegyzéseit ezekről a napokról. Arra jól emlékszem, hogy 23-án este az a megtiszteltetés ért, hogy a Bem-szobor előtt mellette állhattam, és én lehettem a magyar hangja, amikor köszöntő szavait mondta. Elég nagy tömeg volt, bár talán az egész teret nem töltötte ki. Meglehetősen nagy volt a zúgás, kiabálás, amikor a szobor elé léptünk. Szerencsére minden csak valami függönyön keresztül jutott el hozzám. Egyáltalán nem ügyeltem arra, mi az, amit mond, arra figyeltem csak, hogy magyarul tökéletesen megfeleljen annak, amit mondott. Kértem, hogy kis szakaszokban beszéljen, hogy pontosan adhassam vissza a szavait. Nem volt időm azon töprengeni, hogy történelmi-e ez a pillanat. Pedig neki bizonyosan az volt, életének magyar szála egy újabb fordulathoz érkezett, „...az 1989-es esztendő 1956 folytatása - mondta. Most íme - ti és mi - eltüntetjük a történelem fekete lyukát, oda tartunk, ahová indultunk, azon az úton, amelyen egykor az erőszak megállított minket. Milyen szerencse, hogy megéltem azt a napot! Milyen szerencse^ hogy ezen a napon közöttetek lehetek, és éppen erről a helyről kiálthatom: Éljen a szabadság! Éljen Magyarország!”

Nem túlzás talán azt mondani, hogy életének sorsfordító élménye Budapest volt, az ’56-os forradalom Budapestje. A fiatal kommunista újságíró itt találkozik a zsarnokság igazi arcával, ez a szembesítés egész további életére meghatározó erejű. November 8-án jegyezte föl a naplóba ezeket a verssorokat: Hát még ezt is meg kellett érnem, hogy legyen mire emlékeznem: összetört égbolt törmeléken járni tétován, idegenben.

A költő, író, irodalomtörténész Woroszylskinak a Magyarországi napló (értem én, hogy ez a szabatos fordítás, de nekem legalább annyira magyar napló) a legnagyobb hatású műve. Biztosan azért is, mert sokáig nem jelenhetett meg teljes változatában, mert politikai üzenetet közvetített, mert a közvetlen tanú érzéseit ismerhetjük meg belőle, mert az illegális kiadás - nálunk is! - legendát teremtett köré. De úgy gondolom, ma legalább annyira fontos benne annak a belső folyamatnak a bemutatása, amely a hazugság szertefoszlásával egyenlő. Ahogy a narrátor, a fiatal, illúziókkal teli újságíró előtt fokozatosan föltárul Budapesten a szovjet kommunizmus szörnyarca. Még bizonytalan afelől, ki is ő végtére, hitét, ifjúkommunista önazonosságát keresi, de egyre inkább képes arra, hogy megkülönböztesse az igazságot a hazugságtól.

53