Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában

keréknyomokkal, amelyek a semmibe terelik az autót. A legszörnyűbb az, hogy miközben halálfélelem gyötri a kormányba görcsösen kapaszkodó utazót, nem gyó'z gyönyörködni az út álnok szépségében.

Vagy ott van a Branyiszkói-hágó: sehol nem látni olyan fényeket, mint a tetőn a vaskos fenyőfák között átszűrődő napsütésben. Bágyatag, zöld tűzben égnek a lucok. A megszáradt lombok rozsdabarnán gőzölögnek. Az aszfalt feketén csillog. Éppen ott a legfeketébben, ahol a szepesi út belefut a sárosiba, s ahol ma lekapart betűs partizánemlékmű áll, a magyar honvédek véres győzelmét megörökítő régi emlékmű helyén.

Csak felülről gubanc.

•

Ahogy a szepeshelyi kisharang és nagyharang felparcellázza az éjszakát, az az álmatlanok, a hajnalig tépelődők kétes szimfóniája. Alig hallható, üvegesen diszkrét a kisharang negyedóránkénti szólama, erőteljes, méltósággal teli, nagyon dallamos az öregharang óránkénti koncertje. A kisharang hűségesen vir- raszt az álomtalanul vergődők mellett, ha kell, kicsit andalít, ha kell, józanít, de végső soron mindig figyelmeztető és ébren tartó a szava. Nem menekülhetünk előle, mert az időben tart, nem engedi személyiségünket jótékonyan elmosódni. A kisharang színtiszta matematika, a negyedórák szólistája, ütését végül görcsösen, a paplan alatt izzadva várjuk, mint tortúrán a fejtetőre engedett vízcseppeket. A nagyharang óráról órára bőbeszédűbb áriája dölyfös és szép, a kisharang zenei betetőzésének tetszik - pedig ez ábránd. A nagyharang ábrándja. De hogy ki kit szolgál valójában, ki kinek a dallamát emeli tökélyre, melyikük a szikár tények megszállottja, és melyikük a csapongó, e kérdések eldöntése legyen csak az ágyban forgolódók gondja.

Még szerencse, hogy éjfél után kora hajnalig sem a kicsi, sem a nagy nem juthat szóhoz. Csupán a téli Szepesség szalonnavastag középkori csöndje.

Valódi biztonságot adó falak, tornyok és kívül rekeszthető barbárok híján ma már nehezen értjük meg a középkori polgárt, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel alkonyatkor utolsónak lépvén át városa kapuját. Nehezen érezhető át a révbe érésnek, az otthonosságnak és a térbeli öntudatnak az a csöndes eksztázisa, amely magával ragadhatott mindenkit, aki hallhatta háta mögött nyikorogva bezárulni a városkaput, és helyükre fészkelődni a strázsákat.

Márpedig ez a belépés a városlakás leglényegesebb mozzanata. A renden, isteni-polgári koreográfián kívüli zűrzavaros létből visszalépni a Törvénybe. E mozdulat a mértékelvű polisz szellemi-lélektani megalapozása. Az újra- és újraalapítás mindennapos gesztusa. A kapu nyekergő csukódása pedig szférák zenéje a lokálpatrióták fülének.

Vagy a városok bejárata inkább a törvény kafkai kapuja?

A Szepességben az utolsó falból kikandikáló kavicsban, a szemétdombon rozsdásodó dekadens ablakfogantyúban is több polgárság van, mint idehaza egész óvárosokban. Borostyánba zárt, többé életre nem kelthető polgárság, igaz, de még ezeknek a roncsoknak és zárványoknak is több a szellemi kisugár37