Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában
MARGITTAI GÁBOR Reggeli a Lavinában A SZEPESSÉG MARCIPÁNP0LGÁRSÁGA Nás otcse, ktorí szi vnyebesziáh, nyeh sza poszvetyi tvoje menő. Az ima, a zsoltár, a bűnbánat molekulái láthatóvá válnak a hidegben. Mi- atyánk-felhő, kivagyamenyekben-felhő, énigennagybűnöm-felhő. Taktusnyi ködök oszlanak el a lassan mozgó szájak előtt. Báránybőr kucsmákon, prémes szegélyű posztókalapokon, elegáns bundákon és parasztkabátokon akadnak fenn a mondatok. Lehorgasztott homlokok, merev arcok, faragott angyalfejeken támaszkodó ujjak. Meg a tünékeny, ütemes lebegés: fölszabdalja, az íveken szétfuttatja, majd a mennyezeten megint egybepréseli az évszázados litániát a szepesi istenháza gótikus geometriája. Dáj nám dnyesz nás kázsdogyennyí híjeb... Szláv mise. Áhítatos, énekes, kételytől és csömörtől mentes - mintha először adatna meg a gyülekezetnek, hogy szóljon az Úrhoz. A szepeshelyi Szent Márton- templom zsúfolásig van, fél órával a kora esti istentisztelet kezdete előtt, s csak jönnek, ünnepélyesen baktatnak a megkopottan is finoman derengő Károly Róbert-freskó alatt az emberek. Rakott szoknyájú, fejkendős öreg parasztasz- szonyok, egyszerű váraljai népek, jól öltözött lőcsei polgárok és meghökkentően sok gyerek meg fiatal. Szlovák katolikusok. A viseletben, a mozdulatokban, a köszöntésekben és a csöndes előzékenységben nálunk már ritkán tapasztalható vallásos méltóság. Énekük tiszta és eltökélt, imádságuk zengő és sokáig rezonáló, hallgatásuk figyelmes és átható. Sok tucatnyian a falak mellett állnak körben, kezükben agyonforgatott imakönyvvel, mert a padok mind megteltek. Gyűlnek, egyre csak gyűlnek az oszlopoknál, a csúcsíves ablakok alatt, az évszázados sírköveknek szorulva, s közben magyar szentek szakállas alakjai magasodnak fölébük. A szepeshelyi istenháza hirtelen fölizzik, a festett szárnyas főoltár lángoló aranytábla. Végbemegy, amire mindenki várt. Amikor valahonnan a semmiből előlép, s a padok között megindul a süveges, hófehérbe öltözött főpapok, füstölőt lengető ministránsok serege, a templomból többé nem lehet kilépni. A katapultnak, mozsárnak ellenálló vaskos kőfalak megnyúlnak, és húsevő virágként zárják magukba az imádkozó embereket. A magas, feszes tartású Szent István és Imre herceg, a bárdját mind szorosabban markoló László király a tömjén párájában megrezzen, kinyitja szemét, lepillant a tömegre, majd egyszerre lelépnek az oltárképekről. A sírkövekről alászállnak a halott Zápolyák vörösmárvány-páncélzatban; a Thurzók, Csákyak, Rákócziak címerfigurái életre kelnek, a bejáratot őrző, móros pofájú magányos kőoroszlán kéjes ásításra tátja száját. Egyre sűrűbb, egyre forróbb a kis román-gót székesegyház téli levegője, szünet nélkül áramlanak a szlovák szófelhők, a homlokok egyre mélyebbre horgadnak. Ahogy a magyar szentek lelépnek a kőpadlóra, a gyüle35
