Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre

Ha a verseskönyv a szónak legelemibb értelmében „alkalmi” darabok ciklussá formálódó gyűjteménye, a prózai kötet, a Skizofrén tönendem láthatóan tudatosan eltervezett mű, jóllehet ennek szövegei is, mint a Hernádi-monumentum, egymástól független, mégis összefüggő, esetenként egymást kiprovokáló darabok sorozata. Bennük is a közös ihlet, a hasonló elbeszélői lelkiállapot, céltudat, pozíció, szerepforma, kritikai hajlam és lírai hangoltság tapasztalható. Nagyon széles műfaji skálán: az anekdota-átirattól a történelmi publicisztikán át a líráig. Mert ez a könyv is „meg van tűzdelve” versekkel, idézetekkel másoktól és önmagától. Amihez még az járul, hogy a könyvet két kép (és képmagyarázat) fogja össze, utalva Gyurkovics egyik kedvenc, s mondhatni, egyik legeredetibb lírai műfajára, a verses „képmutogatásra”, ha szabad Arany János kései és blaszfémiás balladájának címét idevonni. (Nem hallgathatjuk el a szerkesztés bizonyos gyarlóságait, főleg a következetlenséget: hol jelzik az idézetek - monogramos - szerzőit, hol nem, néhol a nyilvánvaló ismétlődéseket is tisztítani lehetett volna, s az illusztrációk sem megnyugtató rendben szerepelnek. A felettébb igényes küllemű verseskönyvben is van szeplő: ugyanaz a vers kétszer szerepel.)

Egy olyan sok műfajú, sőt a műnemi-műfaji határokkal keveset törődő írónál, mint Gyurkovics Tibor, nem túl ésszerű feltenni a - különben - teljesen szokványos és természetes kérdést: melyik is a fő műfaja, mi áll a kezéhez- szívéhez legközelebb. Gyurkovics drámáival szerzett magának népszerűséget, életét-tapasztalatait azután regényekbe emelte át, és persze folyamatosan írja verseit — de az utóbbi évtizedekben mintha a kispróza (annak legkülönbözőbb változataira gondolva) válna legjellemzőbb megnyilvánulási formájává. Talán nem véletlenül: a vers és az általa művelt rövidpróza nagyon sokban „hasonlít” egymásra.

Engedjünk a benyomásnak: olyanok ezek az írások, mintha egy lélegzetvétel alatt készültek volna, olyan a lendületük, mint azoké a verseké, amelyek mintha kiszakadtak volna költőjükből - a szó szinte előttünk születik meg, s talál helyére a sodró és sodródó mondatokban, amelyeket hol az emlékek fájdalma, hol a nyers, uralhatatlan düh, hol a lassú kést forgató irónia mozgat és irányít. Hallatlanul tanulságos ennek és az ilyesféle köteteknek a tanulmányozása azok számára, akik az epikus alapformák természetét kutatják: minden elképzelhető formaváltozattal találkozhatni itt, sőt a kialakulás pillanatában lehet szemügyre venni azt, ahogy egy ötlet, egy eset vagy egy indulat megszerkeszti a maga formáját. Vagy akár csak egy szó. A könyv előzménye kétségtelenül A magyar vadkan (1995) című kötet, s ezt azért is érdemes szóba hozni, mert amíg abban a formai tapasztalatszerzés különböző stációi és eseményei szemlélhetők, ebben egy letisztult és egynemű műalakzat ismétlődik képről képre, szövegről szövegre. A magyar vadkanban - tartalmi izgalmasságaik mellett: a könyv a rendszerváltozás sajátos krónikája - azt illusztrálják az egyes darabok, hogy miként harcolják ki a maguk belső formáját az esetleírások, látványok, meditációk. Például azt, hogy a szöveg miként igényel valamiféle alte- regót, egy olyan elbeszélőt, aki azonosítható is a szerzővel, de a szerző kreatúrája is. Akit folyamatosan ironizál az, aki mögötte áll, éppen azért, hogy az elbeszélés valószerűsége költői is legyen. Jezovics ő - „a régi megszokott nép95