Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre
Érdemes szóbahozni - mielőtt esetleg a műnemek elválasztásának illetve egybeillesztésének esztétikailag izgalmas eseteit tanulmányoznánk (líra, epika, sőt dráma: a dialógus!) hogy Gyurkovics Tibornál szinte a kezdetektől észlelhető magának az általában vett prózának és a verses formának, azaz a prózai és verses fragmentumoknak merész és erősen jelentésbefolyásoló vegyítése. Versesköteteiben állandó az átjárás a kétféle forma és dikció között. O maga egyéni leleményként tartja ezt számon: „Amikor csokorba kellett szedni verseimet, klasszikusan gyurkovicsossá tettem azzal, hogy minden ciklus előtt van egy ’bangg’, egy leütés, egy trambulin, amelyről a vers gondolatvilága elrugaszkodik” - olvassuk Ézsiás Erzsébet rokonszenves könyvében (A Mágus. Portré Gyurkovics Tiborról, 1998.). És nemcsak a ciklusok, hanem az egyes versek között is ott látunk prózában szedett sorokat, és nemcsak a vers elru- gaszkodási pontja gyanánt, hanem gyakran önálló szövegtestként, amelyről olykor még az sem döndaető el, hogy az előtte lévő vagy az utána következő vershez tartozik-e inkább. A Leveleskönyvben (1980) például a tartalomjegyzék címbeosztása, valamint a szövegek közötti nyomdai „dúcok” jelzései gyakran ellentmondanak a tartalmi megegyezéseknek, termékeny feszültséget keltve. Sőt szinte metaforikus talányossággal bővítve az egyes darabok jelentéstartományait. Ennél a kötetnél egyébként figyelmet érdemel maga a cím is, főleg azáltal, hogy nyoma sincs bármiféle „levelezési” modornak, stilisztikumnak, közlésformának, itt a „levél” szó - lévén a kötet édesanyjának állított emlékmű - mélyebb és misztikusabb értelmű, mint a közbeszédben. Ellenpont tehát a próza a versek között, jelentéstágító, amellett, hogy az epika felé mozdítja el a spontán versbeszédet. A Boszorkányok pedig vannak (1983) egy színésznő magánfeljegyzéseit használja fel a versek összecementezésére, kiprovokálva azt, hoigy kétféle habitus és stílus, egy belső és egy külső hang értelmezze egymást. És talán nem tévedünk, ha ennek a jelenségnek a mélyebb okát magában az alkotói pszichében keressük. „Rettenetesen racionális vagyok” - mondja - „a vaku világosságával látom magamat, mintha agyamat egy nagy lámpával világítanák meg. Ez az alkotásnál is veszélyes, mert beleírok a saját tudatomba. Pedig az alkotás nem racionális folyamat. Nem tudatosan írom a verset, a rímet, hanem ösztönösen tolulnak agyamba az asszociációs menetek. A vers önmagát teremti meg, ahogy a hal hirtelen feldobja magát a vízből, és egy percre megcsillan a napfényben... Mint mikor a sötét tájon átcikázik a villám, és hosszan láttatja a sötétben lévő részleteket. Ezt a sötétséget kell megírni, nem a tájat.” Vajon nem az öntudathiányos reflex és a kényszeres önreflexió, a homály és a luciditás egyidejűsége oldódik meg a beszédmódoknak eme váltakozásában? Uj verseskönyve, a barátját, Hernádi Gyulát elparentáló mű is (alcíme: Baráti zsolozsma) egy prózai, sőt egy dialógikus darabbal kezdődik, s már felütésével mesterien mutatja be az eltávozott író észjárását, azaz karakterét: „Szevasz, Gyula. Te vagy az? - Én. Milyen Gyula?” Nos, egy ilyen válaszra csak újra lehet kérdezni, újra és újra - folytonos a helybenjárás, a köd csak mélyül, a blődli mögött a sötét talányok, sötétedik minden, de mintha megelevenedne valaki, akinek már csak rég elhangzott-leírt szavai biztosak, meg az, 91
