Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Pomogáts Béla: Pannónia költője - a 95 esztendős Takáts Gyula költői világáról

és otthonosság lehetnének költészetének kulcsszavai. Nemcsak azért, mert örömeit a természet szelíd ajándékai között keresi, azért is, mert bensőséges viszonyban, de talán így kellene mondanom: szeretetben él a tájjal, szülőföldjének múltjával és jelenével, gazdag kultúrájával és dolgozó embereivel. Ismeri és szereti szűkebb somogyi hazája és az otthonául választott Balaton-vidék történelmét, népi hagyományait, kulturális örökségét. Költészetéből egy nagy múltú magyar és európai táj természeti képe, klasszikus hagyományvilága és népi műveltsége egyaránt kibontakozik. Kétségtelenül valami állandóság és folyamatosság van ebben, olyan lelki készség és kulturális kötőerő, amellyel újabbkori történelmünk nem igen kényeztetett el bennünket.

Nem értékelhetjük eléggé a költő és a szülőföld kapcsolatát, különösen a magyar művelődés huszadik századi történetének nem éppen kedvező viszonyai között, midőn ősi múltú magyar városok megszokott arculata alakult át teljes mértékben alig két emberöltő alatt, és nemcsak a hagyományos városkép változott meg, hanem az utcák elnevezése, a városok nyelve és kultúrája is. A huszadik századi magyar költő nem ahhoz szokott hozzá, hogy - mint Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Petőfi és Arany megőrizze és megénekelje szülőföldjének emlékeit, hanem ahhoz, hogy búcsút vegyen egy tájtól - és legfeljebb nosztalgikus álomképekben idézzen maga elé egy világot, amely a valóságban már régen nem létezik. Kevesen vannak azok a szerencsések és boldogok, akik szülőföldjüket úgy látják változni, gazdagodni, hogy egyszersmind nem változik meg ennek az otthonias környezetnek az eredeti karaktere.

Ilyen szerencsés és boldog költő Takáts Gyula, akiről hatvanötödik születésnapja alkalmából a lehető legjogosabban, ugyanakkor nem minden szelíd irigység nélkül mondhatta jóbarátja, Jékely Zoltán, hogy életének van egy adottsága, amely őt „egyenesen az emberföldrajzi fantasztikumok sorába emeli: ez a hatvanöt éves költő, akit itt tisztelhetünk hús-vér alakja szerint csakúgy, mint szellemi kivetülései szerint - ez az ember itt, Európában, Magyarországon, Somogy megyében, Kaposváron, egyazon házban élte le a XX. század vagy akár a történelem legvérzivatarosabb hat és fél évtizedét!” Hát igen, ez a nemrég még köznapi dolog manapság „csodának” számít, és talán ennek a „csodának” is része van abban, hogy Takáts Gyula költészete a tájban, az országban, a világban megtalált otthonosság szép dallamát szólaltatja meg.

A „harmadik ” költőnemzedék tájszemlélete

A magyar líra tájszcmléletében éppen Takáts Gyula nemzedéke, a Nyugat „harmadik” költőnemzedéke hozott meghatározó változást. Az előttük járók: a fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket. Az a „benső táj”, amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák ihlették, egészen más jellegű volt, mint a harmincas években kibontakozó költészet természeti világa. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos hazai tájak hatására született, és ezeknek a tájaknak a karakteréhez szervesen hozzátartozott a történelmi múlt vagy éppen a tájban élő emberi közösség, a hagyomány és a

69