Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Végh Attila versei
mint vér a vajon, és ami lehetett volna, az sem támpont többé, csak megszomorít, vigasztal. A megállóban kettős sziluett, buborékos, őszi eső áztatja: az ideát birodalmának szobra. Otthon az, ahol az ember nem érez, mondja Fernando Pessoa. Aki érez, annak testlelkét ezer kibírhatatlan szín járja át; a magányos sétálón, ha érez, átgyalogol az utca, az élet nem torpan meg a megszokás peremhatárain, átolvad a megtört pillanaton, az aszfaltrepedésben fodrozódó tócsa az érzőket figyelő égi szem, ő látja, akit lát, és akit nem, az biztosan hazafelé tart most, vissza a puha érzéstelenbe, ahol reggel a reggel és daganat a daganat, ahol a pillantás hideg röntgensugarából kék pára csapódik ki a gondok felületére, a tükörszavakban élő kísértetek hajára, ahol kezdődik a nap, és ahol véget ér, ahol szétindáznak a lépcsőházi sorsok, érzésszökevények csörgetik kulcsaikat, aztán belépnek a sárga homályba, végre itthon, jól telt ez a nap is, és elteszik holnapra magukat a boldog rongyszőnyegek, ujjongó háztartási gépek, meghatott párnák között. 57 Nulla óra
