Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Mánta György: Töredék
V É G H ATTILA A tévedés Volt, hogy összetévesztettelek valakivel, akit nem ismerek, de most már késő. Nem vagy ők. Szereped van nálam. Most már legrosszabb esetben is csak veled téveszthetlek össze. Benned történik meg a fatális hiba, a házibuliban, ahová veled érkezem. Már az ajtóból megpillantalak. Hozzád lépünk. „Engedjétek meg, hogy összetévesszelek benneteket. Ez te vagy. Ez meg te.” Azzal elengedem a kezed, te helyet cserélsz, én kézen foglak. „Úgy. Most már mehetünk. Szia.” Távozunk. A buli egy tévedéssel több. Nem sokkal utánunk megint csöngetnek. Újabb tévesztő érkezett. Téved és távozik. Amikor már mindenkit összetévesztettek magával, az árnyékbuli levegője sóhajt. Soha ilyen tág tér a szeánsznak. Bólintanak, körbeülik a hatalmas csontasztalt, szemükben elszánt esték, összeérintik ujjaik. Zár az áramkör, az idézőkön végigfut, kisül. Otthonaikban a tévesztők mind elterülnek. A padlóra zuhanok. Infarktus. Érzem, hogy közel a halál. Fölém hajolsz. Az utolsó kép: hajad szemembe lóg. Az utolsó szavakat szomorúan mondod: „Azt hiszed, haldokolsz? Tévedsz. Ez születés.” Földúton megyek. Esővízzel telt lábnyom. Hullámzik az ég. 55 Mélyül
