Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Luzsicza István: versei
Az elgyengült mutatóujj, mintha friss erőt merített volna magából, megkereste az ingatag függőleges vonal felső pontját, s amint jobb felé elmozdult rajta, egy merőleges csíkot illesztett föléje. A merőleges az első és az utolsó harmadában néhányszor megbicsaklott, mintha más irányba szeretne fordulni, ám az ujj, amikor mérséklődött a reszketése, ezeket az esendő görbületeket úgy-ahogy felszámolta. Némi pihenő után, ahogy ismét képesnek mutatkozott a folytatásra, a függőleges alsó végéből eredő félkört, nem kis vesződség árán, sikerült öblössé kerekítenie. A sarlóra emlékeztető, sárba rajzolt ábra új formájában egy merőben más alakzattá változott.- Mesélt rólam?- Igen.- Sokat?- Amennyit kellett.- A nevemet tudod?- Nem.- Magdának hívnak.- Engem Wandának.- Szóval rímelünk?- Csak a nevünk rímel.- Ezt hogy érted?- Ahogy mondom. A gerendákkal sűrűn feldúcolt padláson még érződött az éjszakai füst szaga. A becsapódott lövedékek abban a két sarokban robbantak szét, ahol az elsilányult, többségében gyúlékony, hasznavehetetlen limlomot halmozták föl. A padozatot borító, lucskosra ázott homok megőrizte a tűzoltók csizmáinak talpnyomát, a kereszt alakban egymáshoz ácsolt gerendák között jó tucatnyi galamb teteme feküdt, kifacsart szárnnyal, ahogy menekültükben a robbanások ereje a dúcok éléhez csapta őket. Oltás közben a fecskendők nagy nyomású vízsugarai apróra tördesték a lángoló, szúette kacatot, s ez a szürke hamuvá porladt szemét most megtöltötte majdnem az egész tetőteret. A nyurga, kreol bőrű fiú abban a szögletben aludt, amelyet a tűzoltók fecskendői érintetlenül hagytak. Ahogy a lábát a hasa alá húzta, és valósággal összegömbölyödve karjába zárta a fegyverét, olyannak látszott, mint egy kisgyerek, aki álmában is magához öleli a legkedvesebb játékát. Kimerültén, de egyenletes szabályossággal szedte a levegőt, keskeny, némileg megnyújtott arcán elsimult a bőr, az átlagosnál hosszabb, seprős pillái szemgödrének az aljáig értek. A tövéig besározódott mutatóujj, jó arasznyira a már elkészült ábrától, ismét a járda mellett felgyülemlett latyakba mélyedt. Egyre nehezebben mozdult el arról a pontról, amelyet kiválasztott magának, mintha percről percre sötétebben borulna rá a tehetetlenség árnyéka. Am a rejtélyes forrás, mely eddig is éltette, megint erőt táplált belé, és indulásra sarkallta. A félkörnek, vagy inkább egy jobbra elhajló görbének kieszelt vonal, némi megingások árán, végül is a helyére került, de az aljára szánt, visszahajló ív már nem érte el a görbe közepét, ahol hozzá kellett volna kapcsolódnia. 51
