Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Vasadi Péter: A látnok
3 3 M. Beco-nak riVASADI PÉTER I A látnok Ha minden egybe’ van, nem lehet részletezni. És mintha hánynánk, úgy bukna ki belőlünk, tagolatlanul. De a fogak zsilipje állja útját s ajak-redőny. És összetömörül. A mindentudás akár egy almamag. Kicsinyeké. Kiket nem szennyez ismeret. Az okosok az alma húsán összekapnak, s receptjeikkel vagy cáfolva, mit megtudni sose fognak, telezsúfolnak könyvtárakat. Ez itt kicsi. Esett. Analfabéta. A kenyeret vérezni látta. No-no! Ajkkor a többi vak, hát nem vérezhetett. S kérdőre vonják. Már-már pofon. Csípőn a kéz. Cibálják. Kofa-harag, kofa-botránkozás: Ez merészeli? Brőheli jégen bukdácsoló kiáltás: Hisz ez nem tud kettőt az egy után! íme, a Test egész, meg se repedt! O meg szájához kapja a kezét: ott ni, az oltárterítőn vérfoltok vöröslenek. Odadugják az orrukat: tényleg. Biztos az ujjad! De a padban ült, úgy lökdösték ide; ezentúl hallgatott. A látó nem beszél. O * Olyan, mint egy félrevert harang; egyszer kilengett, most már úgy marad. Végigöntve rajta vödörnyi jelentéktelenség. Szája hullámos. Réveteg a szeme. Két keze időt, érvet elhullatott. Félgörbe ujjak. 48
