Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Buji Ferenc: A hegy
éberség legszebb képei közé tartozik. A hegy tehát az alvók fölötti éber őrködésnek is szimbóluma. De aki felhág a hegyre, az nemcsak egyszerűen eltávolodik az alsó régióktól testben és lélekben egyaránt, hanem az Isten felé vezető útra is rálép. Mert eltávolodni a világtól annyi, mint közeledni Isten felé. A hegyre való felkapaszkodás mindig is az Isten felé vezető út szimbóluma volt. Aki felhág a hegyre, mint Mózes a Sinai-hegyre, az Isten felé, Isten elé megy: a fele utat ő teszi meg. Mert a hegyen az ember félúton van a világ és Isten között. O már megtette a magáét, s most Istenen a sor. A zsidó ember számára a hegy azonban valami egészen mást jelentett. Mielőtt a zsidók letelepedtek volna mai hazájukban, Kánaán területén különféle népek éltek városállamaikban, meglehetősen magas kulturális-civilizációs fokon. E népek körében a kultusz kedvelt formája volt az úgynevezett „magaslati kultusz”. E fogalom mindössze annyit jelöl, hogy e népek szentélyeiket és oltáraikat kiemelkedő pontokra építették, kultikus szertartásaikat magaslatok tetején végezték. Amikor e területet a zsidók fokozatosan birtokukba vették, akkor részben ők is átvették a kultikus cselekménynek ezt a formáját, és vagy megtartották az eredeti kánaáni szertartásokat, vagy átalakították azokat saját felfogásuknak megfelelően. Természetesen az eredeti „pogány” magaslati szertartásokat kezdettől fogva szigorúan tiltották. A későbbiek folyamán azonban - különösen Dávid és Salamon uralkodását követően - a magaslati kultuszoknak már a jahvista formáját sem engedélyezték: a törvény is tiltotta őket, a próféták is harcoltak ellenük. Nos, aki a zsidóságnak a magaslati kultuszokkal szembeni ellenszenvében mindössze történelmi-vallás-történeti esetlegességet lát, mely a zsidóság pogányságtól való elkülönülését hivatott kifejezni, az csupán a dolgok felszínét látja. A zsidó népiélekben ugyanis mélyen benne gyökerezett a mindenféle „magaslati kultusszal” szembeni határozott ellenszenv. Am a zsidó népiélek nemcsak a magaslati kultusztól igyekezett távol tartani magát, hanem mindentől, ami magában hordozta a „magas” és a „fönt” vagy inkább a „fölfelé” eszméjét. Kiválóan példázza ezt a babiloni zikkuratok ószövetségi interpretációja. Bábel tornya a nomád zsidóság számára maga volt a botrány: az istenelle- nesség felháborító megnyilvánulását látták benne. Bábel „égig érő” tornya az isteni világba való felemelkedést példázta a zsidóság számára: „Gyertek, csináljunk téglát és égessük ki. ... Építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak és ne szóródjunk szét a földön” (Teremtés könyve 11:2-4). Bábel lakói tehát nem elég, hogy szilárd és maradandó anyagból várost építettek maguknak, vagyis valamilyen állandóságot akartak birtokolni; nem elég, hogy nem akartak ide-oda vándorolni a földön vagy szétszóródni diaszpórák formájában (ami a zsidóság számára a nomadizálás egyfajta pótléka): mindennek tetejébe még legyőzve a föld tömegvonzását, ami ellensége minden feltornyosulásnak, kiemelkedésnek, felmagasodásnak, tornyot is emeltek, hogy közelebb kerüljenek az isteni világhoz. Kétségtelen, hogy a bábeli zikkurat a maga impozáns méretével, közel száz méteres magasságával meghökkentő látványt nyújthatott. Hát még ha ez az épület a par excellence égbe törést szimbolizálta számukra - mint ahogy építői számára is valóban ezt 45
