Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Tverdota György: Legalább N. A. sejtse meg...
rációban kellett eltöltenie. A Bécsi Magyar Újság és más emigráns magyar lapok épp elég munkaalkalmat kínáltak ugyan neki, még a göteborgi olimpiáról, a franciák által megszállt Ruhr-vidékró'l, sőt Hitler pályakezdő' performance- áról, a müncheni sörpuccsról is tudósíthatta a Magyarország határain kívülre szorult értelmiségieket, de a területen kívüliség elhallgatásra szorító élménye tovább kísérte őt. Ha hinni lehet egy, a bécsi időszak végét megörökítő kulcsnovellájának, a Feltámadásnak, akkor József Attila, akivel a bécsi fővárosban ismerkedett meg, a „világhiány” híres fogalmát először nem önnönmagára, hanem a reménytelenül magányos Németh Andorra alkalmazta. A harmincas évek későbbi nagy magányosa, akit egy évtized múltán maga Németh próbált meg hiábavaló erőlködéssel kiszakítani önként vállalt elszigetelődéséből, világhiányából, s aki 1926-ban még egy jég hátán is megélő, sze- retetre méltó ifjú ember volt, hazacipelte Budapestre a tétovázó Banzájt, ahogy barátját becézte. Az igazi otthonra találást az jelentette volna, ha a hazatérőből a Nyugat főmunkatársa vagy valamilyen más lap szerkesztője, kiadó- hivatali elöljáró, egyetemi oktató vált volna. De Németh itthon is makacsul a könyveibe temetkezett, s mindent megtett azért, hogy ne kelljen az irodalmi élet nézőteréről a világot jelentő deszkákra lépnie. Két tucat esztendeig mégis itthon tartózkodott, s minden szerénysége, ambícióhiánya ellenére egyre megbecsültebb munkása lett a magyar irodalom nagyüzemének. A második világháború kitörése előtt azonban, sok tényező együttes hatása következtében, amely tényezők különválasztására és megnevezésére itt nem akarok időt pazarolni, Németh úgy döntött, hogy újra elhagyja hazáját, s a hozzá ifjú korában olyannyira rideg, de kultúrája tekintetében mégis mindennél otthonosabb Párizsba költözik. Ennek a döntésnek a következménye egy újabb, majdnem egy évtizedre kiterjedő emigráció lett Párizsban, majd a Marseille melletti Cassisban és a Toulouse melletti Montauban városában. A földrajzi távoliét ellenére ezúttal igyekezett benne maradni a magyar irodalmi életben: a háború legsötétebb évében, 1944-ben egy Budapesten, a Cserépfalvi Kiadónál közölt könyvben állított emléket halhatatlan barátjának, József Attilának. Ezt a teljesítményt megújrázta, amikor a magyar kulturális közélet irányítóinak és régi barátainak hívására s egy nem kevésbé régi barát, Arthur Koestler erős rosszallása ellenére úgy döntött, hazatér Budapestre, és elfogadja a Csillag című folyóirat szerkesztői székét. A József Attila kora ebben a folyóiratban jelent meg folytatásokban. A következmények Koestler óvását igazolták. A fordulat éve utáni Magyarország szűk szellemi horizontja nem viselte el, hogy egy ilyen széles európai látkörű, mély műveltségű, kifinomult ízlésű szellem, mint amilyen Németh volt, főszerepet vagy akár csak jelentős helyet foglaljon el a kultúra sorsát hatékonyan befolyásoló tényezők között. Hogy Németh teljes mélységében fölfogta, milyen csapdába került, mutatja utolsó könyve, a fejlett Hollandiából a nyomorúságos Erdélybe hivatástudatból hazatérő Misztót- falusi Kis Miklós, a nagy nyomdász tragédiáját feldolgozó A betű mestere című regény. Mert semmi kétségünk sem lehet az iránt, hogy a „betű mestere” megjelölés legalább olyan mértékben önjellemzés az egyre kedveszegettebb, egyre betegebb szerző részéről, mint amennyire a szerencsétlen sorsú erdélyi nyom5
