Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Ablonczy László: Őszirózsa-koszorú Sütő András ravatalára

szereplők sorát már körvonalazta. A nagyságos fejedelem! Akit megrendítő monológ-esszében szólította Nagyenyedi fiigevirágban! Fonnyadt, rákszít- ta testén összehúzta a házikabátot; megsüppedt arccal, ahogy erős szemüvegén át rám tekintett, már nagybeteg édesapjának vonásait láttam. Még kezemet is érintette néha, hogy erősebben érezzem naponként fogyatkozó mivoltának szellemi jelenlétét. A gyógyszer és a gyilkos kór cserepezte száját, s már csak szomjúságot érzett. Egy pohár tejet kért Örökmécsestől, kortyintásra szájához emelte, majd kigyúlt lélekkel Bethlen Gáborról és elhamvadt drámájáról kezdett beszélni. Az ötvenes évek végén olvasta el Bethlen Gábor levelezés-gyűjteményét, s a fejedelem életének tanulsága azóta folyamatosan formálódott benne. Csiha Kálmán gondolata nyomán az is bizonyos: Sütő Andrást Bethlen Gábor is segítette a Szellemi Lovagrend közé. Átolvasta a Bethlen-irodalmat, megismerhettem a gyűjteményből: Móricz trilógiáját is jegyzetelte. De ott a fotelben, fizikai omlottságában is szellemi voltának fényes igazolásaként szépen fogalmazott mondatokban szólt arról, hogy mennyire nem értjük ma sem Bethlen Gábort! Megyünk, futunk az indulataink után, pártos és elvakult szenvedélyek gőzében ítélkezünk. így hát persze az se felfogható a mai hangos magyaroknak, hogy Lippa várát feladta a töröknek. Arra az éjszakára képzelte a drámát, amikor megkoronáznák, de Bethlen visszautasítja a királyságot. „Mindenkor az időnek alkalmatosságához szabtam magamat” - mondotta Bethlen Gábor, s őt követve, a kisebbségi nyomorúság ezerfelé futó idegrendszerének érzékelésében gondolkodott, mérlegelt és cselekedett Sütő András. Már a Lócsiszárban feltűnik ez a gondolat Luther Márton szavaiban: minden percnek más a parancsa. S csak így érthetjük annyiszor vállalt közügyi megbízatásainak értelmét és magyarázatát is. Nem a maga előrejutása, hanem írótársainak, magyar szervezetek kérése, győzködése folytán lett testületek tagja. Mert belátó és harcos egyszerre tudott lenni. Volt írószövetségi alelnök; magyar írótársainak gondjait vállalta; dolgozott parlamenti és pártképviseletben. Utóbbi szavazati jog nélkül, legfönnebb arra volt alkalmas, hogy a helyi hatalmasságok jogsértései, eróziós hadműveletei ellen harcoljon. Több vártemplomnyi gyülekezeten segített. Mindenkoron a szolidaritás, az együttérzés vezette gondolatait és cselekedeteit. Istentelen időkben képviselőként még templomért is harcolt; éppen a Hodák népének, amely hordává itatva megcsonkította testét, ama márciusi estén. Posztokhoz sosem ragaszkodott; még a diktátor uralkodott, amikor lemondott főszerkesztőségéről; tiltások ellenére is vállalta drámáinak magyarországi bemutatóját; már némaságra ítéltetvén, Sinkovits Imrének írott röpiratában üzent földijeinek: Maradok, másként nem tehetek! Az új időben, amikor látta, hogy a Pro Transsylvania Alapítványt néhány személy magaszerző betéti társaságnak tekinti, elnökként a felszámolást kezdeményezte. Az idő alkalmatossága, a MI rendületlen képviselete a végzetes órákban azt is jelentette, hogy, bár tehette volna, a székház udvarából nem menekült el a kerítésen át, hanem sorstársaival maradt. Maradt, mert másként nem tehetett. Mindétig kol- haasi lélekkel szavak és érvek dárdájával harcolt a tronkai világ ellen.

157