Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Ablonczy László: Őszirózsa-koszorú Sütő András ravatalára

erők távoztak a testületből. Idővel érzékelvén tekintélyének vesztését, püspök úr felmondta szövetségét famulusával.

Zsoltárt énekel a kórus; a Vártemplom egyre dagadó sokasága és Sütő András ravatala azonban békességet hirdet.

Ahol már őrségben állnak és váltják egymást az író barátok, ismerősök; nekünk is kedves emberek. Ott látom ősz szakállával Sylvester Lajost, aki a Háromszék közírójaként vitézül írja igazát, gyakran címezve cikkeit a budapesti kormánynak is. Feltűnik a sorban Ferenczy Ferenc, Székelyudvarhely korábbi polgármestere, aki 1990-ben Sikaszóba hazatérve a súlyosan sebesült írót „a szeretet jeléül”, Magyari Lajos versével ékesített székely kapuval fogadta. Ábel új évezredes sorsáról írott keserű beszédét is köszönve Tamási Áron sírjánál minap, májusban öleltem meg Ferenczes Istvánt, most ő is ott áll gyászőrségben! Amelyben, talán holnapi üres estéin is mereng a barát, Nagy Pál, aki gyakran vitte és rakta a híreket a hat évtizede gyűlő közös emlékekre.

Már Orökmécses-Éva is ott ül szeretteinek gyémánt-tengelyében, fogadja az együttérző kézszorításokat; közben visszatér a budapesti hivatalosság, ők is a gyászoló családhoz járulnak, aztán a szembeni padokban elfoglalják helyüket. Messziről is látom Lacika megrendültségét: Jatata már nem várhatta meg dédpapaságát. Csendesen elaludt, miként Pál apostolban olvashatjuk „hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök”(Thess. I. 4/15). Márpedig reménységgel szól a zsoltár; immár Szenczi Molnár Albert uram olajágas galambserege énekelteti velünk a századokat:

TE BENNED BÍZTUNK... - zengi a templomi gyülekezet, amely ezúttal a kinnrekedt sokadalmat is jelenti. Csiha Kálmán nagytiszteletű úr áll a szószéken, néhány esztendeje igét hirdetett a pusztakamarási gyülekezetben is, ahol „lélekerősítő érzés volt hallanom, hogy a bibliai textus szavai, az evangéliumi üzenet örök tartalmai miként fonódnak egybe nemzetiségi létünk, sorsunk alapigéivel: évszázados megtiportságunkban a fölemelkedés parancsával, reményfosztogatók között a virrasztás kötelességével”. Föltekintünk, és hallgatjuk Csiha Kálmánt, akinek „a szenvedés „enyhén szomorkás moll hangzatot égetett zománcosan a hangjába”, Máté (5.13-15) nyomán hirdeti a vigasztalást. A gyertya fényességét jelenti Sütő András élete, mondja a lelkipásztor, mert a példák között, Apáczai, Kós Károly sorában világít az erdélyi sors holnapjaiba is. Földi életünkön két út mutatkozik, mondja Csiha Kálmán: vannak, akik a szellemi lovagrendbe tartoznak, mások a bérmunkások életét választják. Életünk elrendeltségében ugyan rajtunk is múlik-e, hogy mely úton vezet a sorsunk? A próbatételekben persze folyamatosan harcban áll a lélek; a bérmunkásnak könnyebb az útja, mert közösségi terheket nem visel. Hallgatva tiszteletes úr szép gondolatát, eltűnődöm: Sütő András életének hány fordulatában menekült a bérmunkási kísértés elől, amely a pillanat mámorában a könnyebb életet ígérte! Pártos szirénhangok szólították: menne Moszkvába tanulni. Elutasította. Apparátusi megbízatásából

155