Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Bokányi Péter: Könyvek a hátsó sorból - Tatay Sándor: Eszter és a fajdkakas

’30-as években, a fasizmus árnyékában játszódik a történet), az összeillő' párokat összeboronálja. Eszköze a szerelem, önnön szépsége, „magába szédíti a férfiakat. Fölnyitja az emberek szemét egyfeló'l az álságokra, a hazugságokra, a konvenciókra, másfeló'l az életre, a természetességre, a szerelemre [...] Élete a valóság és a képzelet határán mozog...” - írja róla Tüskés Tibor.

Eszter alakjának ez a villódzása valóság és valóságfeletti közt a regény egészét jellemzi, s a reális és szürreális feszültsége az, amely működteti a történetet, s nyilvánvalóvá teszi: az Eszter és a fajdkakas afféle példázatszerű konstrukció. A példázatszerű elbeszélés a történet folyamatában jelzi önnön nem valóságos, konstruált voltát - ahogy Tatay regénye minden valóságosnak tűnő, kézzelfoghatónak látszó eleme, egybeolvasztva a valóságfelettivel fellebeg a történetben, ily módon jelzi a konkrétnak tűnő történetelemek puszta „felhasználtságát”, azt, hogy nem önmagukért, konkrét jelentéseikben vannak jelen a cselekményben. Az Eszter és a fajdkakas tehát nem Csönge rajza, nem a Weöres család megidézése és nem a Weöres-kultusz építőeleme: autonóm szöveg, amely szervesen illeszkedik a ’60-as évek vége, ’70-es évek eleje magyar kisregény-irodalmába, abba az irodalomba, amelynek középpontjában sokak szerint éppen a „hogyan élni?” kérdése állt, s amely válaszait gyakorta példázatszerű elbeszélésekben kereste/adta meg.

„A második világháború után költészetünknek csendes, de jelentőségében kétségtelenül annál páratlanabb jelensége az új dunántúli költők csoportos megjelenése. Kisfaludy Sándor és Károly, és Berzsenyi Dániel hagyományának hirtelen és mélyről megnyilatkozó megújulásáról van szó. Földünk mediterrán légköre és népünk déli temperamentuma fakad ki újra olyan tisztasággal, és olyan erővel, hogy ehhez a költészethez képest mindaz, amit az ország más tája vagy a város teremt és teremteni tud, csak másodrendű lehet. Weöres Sándor, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Kopányi György és Tatay Sándor ennek a csendes, de mély költészetnek már biztos alakot öltött művészei. Ez a meditációs és monológ költészet, ez a Berzsenyi értelmében »méhes-költészet«, a tiszta atmoszférák e horatiusi és lucretiusi hangja ma kétségtelenül a költészet értékben legmagasabb rangja.” Majd’ 60 év távolából olvasva Hamvas Béla 1947-ben papírra vetett sorait elgondolkodtató a felvonultatott „dunántúli költők” névsora. Közülük Weöres Sándor a jelenkori kánon meghatározó alkotója, Csorba Győző költészete is az első sorban említtetik még, Bárdosi Németh János életműve lényegében ismeretlen mainapság, Kopányi Györgynek nevét sem ismerjük. Tatay Sándor - 1990-es Kossuth-díja után és 1991-es halálával - szinte eltűnt a köztudatból. Okokat hosszasan kereshetnénk, s hosszasan sorolhatnánk; talán a hamvasi értelmű „csendesség”, talán a Németh László-i mélymagyar írósors az övé. Az viszont aligha kétséges: életműve követeli az újraolvasást, az a kép, amely a Tatay-prózáról él a recepcióban, korrekcióra szorul. Meglehet, a koráb- ban/korában mintegy mellékesnek tekintett művek (pl. Eszter és a fajdkakas, A szerelem szőnyegé) elevenebbek ma, mint például a nagyregény, a Simeon család, áthelyeződnek hangsúlyok az életműben, de kétségtelen: a XX. század második fele egyik legtehetségesebb mesélőjének munkái rejlenek a hátsó polcokon.

144