Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték

Zongoratanárnőjét idézte meg... Ez utóbbi vélemény, ha nem is igazságos, nem is egészen alaptalan.)

Ez a könyv azért jó, talán jelentős mű, mert nagyon gazdag benne a tudás az emberről és a világról. A szerző bámulatos és lankadatlan figyelemmel szemléli azt, ami körülveszi. Szinte enciklopédikus ismerethalmaz a regény, ez a kamararegény (nem véletlen, hogy ebből is készült színi változat), és nemcsak a mostani időkről (életképek, másodlagos hírek, reális víziók), hanem olyan egyetemes jelenségekről is, mint pl. az öregedés fiziológiája vagy a kiszolgáltatottság rituáléi. Vannak, akik a rendszerváltozás könyveként nyugtázták Bartis Attila munkáját, de ez csak a primér információk zömét nézve igaz: valójában mindennél jobban azt sugallja a könyv, hogy a lét a múltban befejeződött, azaz a múlt halhatatlan, legfeljebb túlélni lehet, életpótlékok között „időzve”. Létkatalógus. Am ennek a létnek nincs oka és célja, még az esetleges szép ráfogásoknak is ellenáll. S ezt a világképet már nem a szerzőnek tulajdoníthatjuk, hanem az elbeszélőnek. Az elbeszélő az, akinek - hogyan is mondjuk - léttelen tudata szívja fel a képeket, emlékeket, figurákat, és tárolja az álmokat. (Mögötte felsejlik Zalán regényfolyamának főalakja, és némileg hasonlítani fog rá Balogh Robert új regényének le- és visszaépülő íróféléje.) A világot ez a tudat közvetíti felénk. Közvetíti? Mint minden ilyesféle elbeszélés, ez is a kommunikáció teljes csődjéről szól. Es ez is egy katalógus: ahogy a beszédképtelenség formákat ölt. Van itt a múltból felbukkanó fénykép, van aki (és éppen az elbeszélő) önmagával sakkozik, íródnak levelek más név alatt, jönnek a válaszborítékok, bennük üres papír, sajátos jelentéshordozó a tegezés- magázás, akad üres füzet, és íródik tagolatlan, hangzik némán repetitív monológ, és születnek elbeszélések, amelyek mintha terápiaként akarnának működni, de semmi közük a történethez, és semmiféle önki teljesítésnek nem produktumai, úgy lehet, még az önkifejezésnek sem. És ha az élet mozdulatlan, az azt jelenti, hogy pusztul. A regény zárt terei (lakások, fiókok, borítékok, koporsók, kocsmabelsők, hegedűtök és kurvalakás-mosókonyha, szekrény stb.) mi mással adhatnak hírt magukról, mint lomokkal (a lomtalanítás meghatározó motívum az újabb magyar elbeszélésben, gondoljunk Lábass Endre munkásságára), kiáradó kosszal, nyomorék madarakkal, nyitott szemű hullával, véres titkok emlékeivel és egy alkalmanként ki- és előtántorgó alakkal, aki maga az elbeszélő. Aki sokáig anyjának életben tartója, majd megölő- je lesz (épp ellenkező módon, mint ahogy Az ajtó végkifejletében látjuk). Egy kétszemélyes színpad szereplői ők, végzetesen egymásra utaltak és ugyanakkor beszédképtelenek, tehát még gesztusaikkal is hazudnak. Évtizedes életjátékukkal nem „Istent szórakoztatják”, ahogy ezt az élethelyzetet valamikor Thomas Mann oly kedvesen megfogalmazta, hanem egymást birtokolják, egymás testét és lelkét falják évtizedeken át. Zárt terük titkokkal és gyalázatokkal terhes, titkokkal, amiket csak hárítani lehet ideig-óráig (ez a regény). Ebben a regénytérben csak elzárkózni lehet vagy elmenekülni, menekülésen értve a halált is. ATn olyan szereplő, aki csak a sejtelmekben létezik (az apa és a nővér), de virulensebb, mint akik ezen a mocskos színpadon előttünk ágálnak. Ahol a bűn is kisszerű, szinte érdektelen, ha léleksorvasztó is. Ide véve a vérfertőzés legkülönb változatait. A családon belüli szexuális pervezió, ami a

137