Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Czigány Lóránt: A magyar forradalom az angol sajtó tükrében

jellemzőbb részleteket. Ezeket négyen, egy hosszú asztal mögött, egy állólámpa fényénél olvasták az elsötétített teremben.

A szemlét Sefon Delmarnak a Daily Express/^» október 24-én megjelent, Budapestről küldött cikke nyitotta meg. Ez így hangzott: „Szinte hihetetlen, de a forradalom győzedelmesnek tűnik fel itt, a magyar fővárosban. Most, amikor tudósításomat telefonba mondom, hallom a tízezres tömeg dübörgését. Diákok, katonák még mindig orosz típusú egyenruhájukban, overallos gyári munkások menetelnek nyílt szovjet-ellenes lázadással... A házak falain az egész városban stencilezett falragaszok jelentek meg, a felkelők követeléseivel. A követelések közt ott volt a szovjet csapatok kivonása, sajtó- és szólásszabadság, új kormány kinevezése és minden politikai fogoly szabadon bocsátása. De az a fantasztikus itt - s nekem ez rémlik a legzseniálisabbnak —, hogy a gigászi méretű nemzeti felkelés a sa rló és kalapács uralma ellen a kommunista ortodoxia köntösét viseli. Óriási Lenin- és Nagy Imre-képeket visznek a tüntetők oszlopai előtt. S az ex-miniszterelnök szocialista meggyőződéséhez - róla nekem az a véleményem, hogy nagyon hamar megint miniszterelnök lesz - kétség nem fér. ” Másnap, október huszonötödikén idézte fel egy másik hang - a Manchester Guardian vezércikke ezekkel a sorokkal kezdődött: „Az orosz csapatokat behívták a magyar forradalom eltiprására, csakúgy, mint 1849-ben. A kör bezárult. A szovjet kommunizmus örökli a cároktól a semmiképpen sem. irigylésre méltó imperiális szerepet. S e birodalom tehetetlensége ellen diákcsoportok kelnek fel, lobogójukat az utcákon végigviszik, hidakon és tereken tüntetők hullnak el, gyárakban és középületekben golyók fütyülnek. Ezalatt totyogó miniszterek - akárcsak a tizenkilencedik században - békéén, rendén és fegyelemért sápítoznak. ”

Október huszonhetedikén Ritchie McEwen ezt telefonálta a másnap megjelenő Sunday Times»«/?: „A magyaróvári eseményekről elsőízben Nickelsdorf an beszélt nekem egy orvos, aki a magyar felkelők közül az elsők közt lépte át a vasfiiggönyt Ausztria felé... A határállomáson találkoztam velük. Jókora sötétzöld teherautó tűnt fel az úton. Hűtőjéről piros-feh ér-zöld zászló lobogott. Vörös csillag nélkül. Egy idősebb, fehérhajót orvos fáradtan kászálódott le a kocsiról. » Van vérplazmájuk vagy orvosságuk? « kérdezte. »Magyaróváron 200 súlyosan sebesült ember szenved, s minden gyógyszerünk kifogott.« Az osztrák illetékesek azonnal telefonáltak Bécsbe, és két órán bellii 200 doboz vérplazma indult útnak más gyógyszerekkel a határ felé. Az orvos ezt mondotta: »Diákok és munkások 'minden rendbontó szándék nélkül a polgármesteri hivatal elé gyűltek. Azért, hogy ott jobb viszonyokért és új kormány létrehozásáéit tüntessenek. Fegyver nem volt senkinél. Nők és gyerekek is voltak a csoportban. Később végigvonultak a főutcákon. Amikor az államvédelmi hatóság székháza előtt haladtak el, az ablakokból hirtelen megszólaltak az elrejtett géppisztolyok. A tömeg sűrűjébe lőttek. Tíz perc alatt holttestek lepték be az utcát. Hatvanhárman haltak meg. Több mint kétszázan megsebesültek. Nagyrészük súlyosan. A pánik hamar dühhé változott, s a felháborodott tömeg a laktanyákhoz sietett. A katonák, meghallva mi történt, feltörték a fegyverraktárakat, és felfegyverezték az embereket.«”

Az Observer ugyamzen a vasárnapon jelentette, hog’ Gaitskell, a munkáspárti ellenzék vezére, Edgware-ben válsztókerületi ülésen mondott beszédet. Kifejezte a brit munkáspárt tiszteletét azoknak a hősiessége előtt, akik életüket áldozták a harcban a szabadságért. „Melegen üdvözöljük - mondotta Gaitskell október 27-én - a

97