Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Czigány Lóránt: A magyar forradalom az angol sajtó tükrében
MAGYARORSZÁG Talán hallgatni kellene. Hogy a némaság visszhangozza a csöndet, amely Nagy Imre utolsó felhívását, a pusztában elhangzott segélykiáltást követte a budapesti rádióban. Talán ne beszéljenek, akik nem halni készülők, csak azok, akiknek e tragédiában cselekedni és szenvedni kell. Ne zavarja „vélemény” és „magyarázat” az óráról órára gyérülő és halkuló segélykéréseket - amelyeket lassan elnémít majd a hazugságok fullasztó ködfátyla. De hogyan hallgathatnánk, amikor korunk ismét kegyence lett az erőszaknak? A nagyhatalmak letépték a törvényesség toldozott-foldozott álarcát, és a porba tiporták. Akik Moszkvában intézik népük sorsát, saját népükkel találták szembe magukat, akik valaha a forradalom örökösei voltak, látták, mint fog össze ellenük új forradalomban a nép, amely másfél évszázadon át küzdött a szabadságért Európában: ipari munkások, egyetemi hallgatók, diákok és diáklányok: az egész nép, amely torkig volt. S a forradalom néhai örököseinek válasza félreérthetetlenül jött: a szovjet tankok ágyúinak torkából. Az orosz birodalom nem színlelheti tovább, hogy mindaz, amit összeláncolt, a népek javát szolgálja. Immár leplezetlenül beállt azoknak a közönséges zsarnokságoknak a sorába, amelyeknek egyetlen gondja, egyetlen létcélja az volt, hogy fenntartsák magukat — ha kell, tűzzel-vassal. Mint elődjei a történelem során: ez a zsarnokság is irányt tévesztve, reményt vesztve hull majd darabokra - senki nem fogja elsiratni. Magyarország nem az egyetlen áldozat. Dicstelen kudarcba fullad a Sztálin halálát követő, ímmel-ámmal folytatott törekvés, hogy a kommunisták szava ezentúl fedje a kommunizmus tényeit; hogy az első ablaktan szobába végre beszűrődjék a józan ész s a felvilágosulás levegője. Moszkva - másképp döntött. Bár katonai szempontból nem volt szükséges Magyarország területére, mégis az egész világ szeme-láttára fegyveres erővel rohanta le inkább, mintsem hogy megkockáztassa a szabadság ragályos terjedését. Mi következik most? A népek reménye adott tápot a kelet-európai megmozdulásoknak, a népek reménye, amely számukra idegen formába kényszerítve is a szabadság vágya, és amit a hazaszeretet éltetett. „Nemzeti kommunizmus” volt az első „gyógymód”. Engedni a gyeplőn, kinyilvánítani a Szovjetunióval való egyenjogúságot - de a Szovjetunióval való „szövetséget” szilárdan fenntartani. A módszert kipróbálták Lengyelországban — és ha a szovjet csapatok által a nép nyakára ültetett „kormánynak” egy szavát is el lehet hinni -, ki fogják próbálni Magyarországon is. De a nemzeti kommunizmus, azokban az országokban, amelyekben a kommunista párt szovjet fegyvereknek köszönheti hatalmát, nyaktörő kötéltánc. Vezetői, még ha nem is játszottak olyan szégyenteljes szerepet, mint Magyarországon: két malomkő között őrlődnek. Egyfelől a mind nagyobb szabadságot követelő nép, másfelől a tiltó szovjet fegyverek között. Miközben az ENSZ cselekedni próbál, Kelet-Európa késhegynyi középúton ingadozik: szabadság és teljes elnyomás között. Talán még mindig reménykedhetünk abban, hogy megőrzi egyensúlyát, amely bármennyire 95
