Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Mánta György: Szajkótoll a súgólyukban

Már megkönnyebbültem, sőt már a nadrágomat is kezdtem felhúzni, amikor az előtérből, sztentori hangon egy kiáltás rengette meg az egész helyiséget: „Mánta! Meddig vered még itt a faszodat?”

Azt hittem, nyomban a föld alá süllyedek. Afelől semmi kétségem sem támadt, hogy az üvöltésnek is beillő kiáltás Zsoli torkából szakadt föl, azonnal ráismertem a hangjára. Csupán azt nem tudtam, hogy a történtek után mihez kezdjek, lévén, hogy az összes fülke foglalt volt, feltehetően törzstagoknak számító hírlaptári olvasókkal, akiknek java része név szerint is jól ismert. Ha most visszaülök a katedrára, nem csak a tekintélyem semmisül meg, de minden szavammal vagy mozdulatommal közröhejt váltok ki azokból, akik fültanúként élvezték végig Zsoli kiáltozását.

Hidegrázós pánikban jó húsz vagy harminc percet trónoltam a fülkében, olvasgatva az ajtó belső lapjára festett híres-hírhedt feliratot: „Éljen Sztálin, éljen Marx / Gondolj rájuk, hogyha szarsz!” Végre aztán sikerült összeszednem a bátorságomat, és kimerészkedtem a folyosóra. Zsoli, a szemöldökére billentett kalapban, az ajtó előtt várt, állhatatos türelemmel. Amikor megpillantott, sátáni vigyor jelent meg az arcán. „Sikerült?”, kérdezte. Szégyenemben és dühömben most én hagytam faképnél, anélkül, hogy szóra méltattam volna. De cimboraságunkon ez sem változtatott, én a továbbiakban hasonlóan viselkedtem vele szemben, ahogy ő velem a büfébeli epés tréfám után.

Zsoli már a háború előtt is ennek az intézménynek a szolgálatában dolgozott, a könyvtárosi munka csínját-bínját tehát kiválóan ismerte. A Rákosi-éra nyomasztó éveiben, amikor közös fedél alatt töltöttük a nap java részét, természetesen neki is volt kötelezően előírt feladata. Ám ennek ő villámgyorsan tett eleget, mintaszerű precizitással. így teremtett időt arra, hogy munkahelyén is elsősorban költsön, fordítson, ötleteket firkáljon a noteszába, írói terveket szőjön, ábrándozzék, sőt ebéd után, fejét az asztalra hajtva, még szundítson is egyet.

Mindez természetesen csak úgy valósulhatott meg, hogy közvetlen felettesei, részint együttérző barátságból, részint a költői-írói munkássága iránt táplált föltétien tiszteletből, fedezték. De Zsolit a beosztottak ugyancsak oltalmazták, végül is az a fajta ember volt, akit képtelenség lett volna nem szeretni.

A pártot képviselő valódi hatalmasságokkal szemben viszont önmagát védelmezte az utánozhatatlan charme-jával, fölhasználva a nőneműek körében élvezett osztatlan népszerűségét. Vesztére e két hatalmasság, a főigazgató helyettese és a párt helybeli titkára - egyik is, másik is nő - a kissé torzra formálódott fejükkel, s a hurkákba gyűrődött mázsás zsírpárnáikkal már első pillantásra elborzasztó látványt nyújtottak. Zsoli azonban, példás hősiességgel, leküzdötte az undorát, s ahányszor találkozott velük, kalapját leemelve a fejéről, rendre kezet csókolt mind a kettőjüknek, lefegyverző, hamiskás mosolygással, és efféle szavak kíséretében: „Csókolom az arany kacsóját, drága, istenien néz ki, napról napra fiatalabb, nem győzöm csodálni”.

Amikor egyszer véletlenül a szemem láttára bonyolította le ezt a cere- moniális önvédelmi széptevést, ahogy az érintettek eltűntek a folyosó kanyarulatában, Zsoli belém karolt, majd bizalmasan tudomásomra hozta, hogy becslése szerint a főigazgató helyettese „huszonöt kiló színpicsa”, az őszülő,

68