Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: "A véletlen tündéri ajándéka"

természetesen kikapcsolódott a társadalomból, öntudatosan érezte”.

Ezzel a fejtegetéssel Kosztolányi bizonyos mértékig visszahátrált a költészet pusztán mesterségbeli, szövegközpontú és nyelvszemléleti megítélésének pozíciójából egy olyan hagyományosabb felfogáshoz, amely a költészetet a romantikus és késó'bb a szimbolisták gondolkodásmódjaival ítélte meg. Imént idézett esszéjében találjuk a következő kijelentést: a költő „élményeket nem kereshet úgy, mint az útirajzíró, ki elutazik idegen országba, hogy azt, amit lát, leírja. Az ő élménye messzebb van, az öntudatlan országában. Ha megtalálta, már elvesztette, ha megértette, már nem érti, ha eszébe jut, már elfelejtette. Csak úgy bukkanhat rá, hogy az emlékezés és önelemzés maga a művészet érzéki beteljesülésévé válik, s voltaképp akkor tudja meg, hogy' mire akart emlékezni, hogy mit akart magáról kideríteni, mikor verse már elkészült”.

Valójában még inkább a romantikus és szimbolista költészetfelfogásra utal visz- sza Kosztolányinak egy, az Új Idők című hetilap 1928-as évfoly'amában közreadott írása, az Ábécé a versről és költőről, ez a költészetnek egy hagyományosan romantikus értelmezését követi.” Mi a versi - kérdezi Kosztolányi. — Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában. Amikor az első ember kinyitotta szemét bölcsőjében, mely az egész földgolyó volt, fölordított azon való ámulatában, hogy erre a világra született, s az indulat, fájdalom, rajongás ütemes szavait gügyögte. Ivadékai csak később tanulták meg a prózát.” Ez a kijelentés tulajdonképpen a romantikus irodalomfelfogására és esztétikájára utal, közelebbről a königsbergi és rigai bölcselő és teológus, Johann Georg Hamann (1730-1788) eszméire. A német filozófus igen korán elutasította a felvilágosodás és a racionalizmus eszményeit, és a költészet lényegét egy korai romantikus szellemiségű aforizmájában eképpen határozta meg. „A költészet az emberiség anyanyelve”, utalva arra, hogy' az emberiség eredeti és ősi tapasztalatainak mindenekelőtt nagyszabású költői művek: a Biblia, a nagy' népi eposzok és Homérosz adtak kifejezést.

Kosztolányi ilyen módon egy kettős szellemi erőtérben helyezte el a maga költészetfelfogását és -esztétikáját: egyfelől a romantikus-szimbolista hagyományban, másfelől a modern, szinte természettudományos eszközökkel dolgozó racionális nyelvi megközelítésben. Gondolkodásának és persze költészetének is talán ez a szintézisteremtő képessége lehet az egyik nagy' értéke: az, hogy mentalitástörténeti korszakok határán elhelyezkedve egyeztetni tudta a tradíciót és a modernséget. Ez a szintétikus és összegző poétika alapozta meg az utolsó verseskötet: az 1935-ben megjelent Számadás klasszikus értékeit, olyan költeményekre gondolok, mint a Februári óda, a Száz sor a szenvedésről, a Már megtanultam, a Halotti beszéd és mindenekelőtt a Hajnali részegség amely a romantikus és szimbolista költészet mitikus és transzcendens tapasztalatokat mozgásba hozó magaslatán fejezi ki a költő szorongásait és ezek békítő meghaladását (valójában ez a szintézisteremtő készség volt jellemző a Nyugat első nemzedékének nagy íróegyéniségeire!).

A pálya csúcsára érkező Kosztolányi az imént jelzett szintétikus eljárásnak a révén adott új fény't és új rangot a költői szónak, amelyet Hogyan születik a vers és a regény? című (a Pesti Naplóban 1931. március 8-án megjelent) írásában a következőképp határozott meg: „Parancs és szeszély ez együtt, kényszer és akarat, kaland és törvény': a véletlen tündéri ajándéka”. Képzelhető-e ennél romantikusabb, egyszersmind klasszikusabb meghatározása a versnek?

52