Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - "Na ne"

vonalán sehol sem látjuk a férfit és nőt egymás mellett állami, mint embert az ember mellett. A nő a férfival szemben vagy a porban vergődött, vagy a fellegekben trónolt. Mindig több vagy kevesebb, mint ami őt, mint embert megilleti” — így' ír egy bizonyos Mársits Rozina A XX. század asszonya című könyvében, 1901-ben, akinek eme munkája mellett mindössze egy farsangi bohózatot {Apollo jour-t ad) és egy iskolai háztartástant tartanak számon a bibliográfiák. Miközben tehát küzd a magyar férfiak némelyikének „napkeleties” felfogásával (emlékezhetünk, hogy Berzsenyi minősíti így önmagát, amikor ezeket írja Kazinczynak: „ami feleségemet illeti... együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam”), tehát a társadalmi igazságosságért vívott harc nem jelenti az emancipáció „ferdeségeinek” elfogadását. „A nőemancipáció első, csetlő-botló lépései mind arra irányultak - tekint vissza Rozina -, hogy az asz- szony a férfi kedvteléseit, örömeit tegye magáévá. Cigarettázni kezdett, kényelmes ruhát öltött, lerázta magáról a kényelmetlen garde de dames-ot, egyedül járt-kelt, utazott, élvezte az arany szabadság gyönyöreit. Sőt még elhanyagolta urát, családját is, hogy úgynevezett hivatásának élhessen. Azok a magasztos eszmék, melyeket a nőkérdés művelt és értelmes vezetőnői tűztek zászlójukra, csak később bontakozott ki.” Azaz a férfiemberrel egyenrangú nő legyen jó anya, derék hitves, legyen művelt, érezze magáénak a társadalom nagy kérdéseit, küzdjön az emberi nem erkölcsi emelkedéséért - ne a talmi és múlékony divat határozza meg életformáját és életcéljait. Arany idők, boldog századelő... - sóhajthatnánk e sorok közt andalogva száz évvel később. Amíg - mondjuk - a világháború idejéből fel nem riasztanának Szabó Dezső egzaltált sorai - amelyeknek valóságalapját illetően persze aligha lehetnek kétségeink. „Benn a hatalmas teremben már forrt, nyüzsgött, csuklóit az egyberázott élet. A már sűrű teremben felgerjedt nők gesztikuláltak, vitatkoztak, mely néha visítássá csapott fel. Sovány, rajongó nők világítóan fényes, szürke szemmel, hegyes könyökkel, szegletes vonásokkal, elnyúlt, ovális arccal. Túl szélesre nyílt őszi rózsák, nagy férfihívó szenekkel, vastag, csemcsegő ajakkal. A szerelem szétnyílt napraforgói, akik odafeküsznek az új ideák alá, hogy még ott is odaadhassák magukat. Keresztény nő kevesebb volt közöttük, de ezek arcán a legtöbb gyűlölet s mozdulataikban a legtöbb forradalom volt. Általában idősebbek voltak, igen csúfak, s feltűnően sok volt közöttük a férfias arc. Mintha egy szörnyű akvárium lett volna az egész terem, melyben a tenger gigászi karikatúrája hemzseg, rettentő arcok rémültek fel a fortyogó emberkásából, melyektől eunuchhá döbben a férfi. Melleden, szűk medencés, száradt nyakú meddő testek, melyeket önmaga tagadására dobott elő az élet. Szomorú, sovány rögök, melyek nem tudnak megfogamzani az isteni napnak, s csak hitvány elvkukacok mozognak bennük. Es túltengő roppant lelógó mellű, földgömb farú nők, nagy szerelmi vágy kaszárnyák, akikbe millió ölelkezést zsúfolt a lumpok) élet, s most hogy annyi nász után még mindig több ölelésük van, mint ameny- nyi férfi: nagy gyűlöletet és hitet jöttek ölelkezni...” S ott van köztük, ott van ugyan, de mind kedvetlenebbül egy írónő-nőíró is, a szegény lompos, de olykor hatalmasakat szikrázó Kaffka Margit is, ott van persze ő is, szegény. Igen, így indul a magyar huszadik század, ezzel a két feleselő hanggal.

S száz év múlva, ma?

93