Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Balogh Robert: Bizonyos értelemben
az adót, egyszerűen kikapcsoltuk, vagy a kollégiumból adtunk, több emelet, több száz szoba, esélyük sem volt bemérni, vagy ha mégis, hát gyorsan másik szobába mentünk. Aznap csak lassú, örvényló' zenéket tettem be, dark métáit, de inkább trip hop-ot, a basszus dominált, egy sötét, rekedtes női hang percekig csak azt suttogta, hogy I love you, I love you, I love you. Ez a házibuli inkább művész-szeánsznak számított, valakinek a születésnapját is ünnepeltük, nem nagyon volt pénzünk nyaralni, csak fesztiválokra mentünk fellépni, a gázsit elittuk. Én mindig is rühelltem az autóstoppot, így többnyire a belvárosban rohadtam egész nyáron, néha összehoztunk egy nagyobb házibulit, ez a szalon is így jöhetett össze. Néhányan festményt hoztak, páran zenéltek, volt két akcióművész, néhány zsák falevelet szórtak ki az ablakon, alulról színes fényekkel világították meg, és videóztak is közben, szóval hülyeségek történtek ott zömében, nem is nagyon tudtam figyelni mindenre. Én a fájdalomról olvastam, a fájdalom határáról, a vérről, a születésről és a halálról, szentségről, istentagadásról, valami végtelen hatalomról, erőszakról és kicsiségről, már nem is emlékszem pontosan mit, de túlontúl hosszú, patetikus költemény lehetett. Egy pentagram sarkába misegyertyákat állítottam, középre egy műanyag koponyát... Nagyon nevetséges lehettem, de komolyan vettem magam, mint mindig. Ahogy olvastam a verset, a leszerepelt lapokat hanyagul elengedtem, talán ez lehetett az oka, mert, ahogy körbe néztem, zavart a tiszta fehér lapok steril simasága, hazugságnak tűnt minden, amit addig csináltam, nem voltam részeg, csak éppen bódult, egy körbeadott spanglitól senki nem készült ki akkoriban, csak valahogy bekattantam, mint néha írás közben, bedurrant az agyam. Élesen láttam az igazságot, nem ért semmit az, amit csináltam, mintha kenyérről beszéltem volna, és csak morzsák lettek volna a tenyeremben. Az utolsó oldalt letettem a földre, elsétáltam az asztalig, felkaptam egy kést, kenyeret szeltek vele, visszamentem vele a papírhoz, és ahogy olvastam a versmonstrum befejező taktusait, ütemesen bele-belevagdostam a kezembe, nem ment könnyen, mert nem volt éle a késnek, csak récéi, néhány lány visítani kezdett, amikor elég látványosan kezdtem vérezni, végül kitártam a két kezem, a fehér lapok fölé, és rácsurgattam a vért, ragacsos, iszamós massza lett belőlük egy perc alatt. A társaság nagyobb része részeg volt már, csak röhögtek, két volt barátnőm ijedt meg igazán, pálinkát locsoltak a sebre, én csak nyalogattam a véres piát, sziszegtem a fájdalomtól és megállapítottam, hogy a barack véresen az igazi, ezen elröhögtem egy darabig, élveztem a főszerepet, tetszett, hogy két nő csak velem foglalkozik, pátyolgatnak. Bekötöztek, orvosis csajok voltak, értettek hozzá egy kicsit, valaki leszaladt az autójába az elsősegélycsomagért. Azon tűnődtek, össze kell-e varrni, nem forr-e így túl rondán össze. Hetekig fájt a csuklóm. Egyszer még pengével is megvagdostam magam, a fájdalom érdekelt, mennyire befolyásol a gondolkodásban, éppen valami nőügy miatt zakkantam meg. Beültem a kádba, egy pengével vagdostam magam, arra azért vigyáztam, hogy ne az ütőeret, egy marha kihívta a mentőt, emlékszem, ahogy röhögtem a kád véres vízben, mondtam nekik, hogy nincsen semmi baj, csak játék volt az egész, ő meg ordított:- Hülye állat, miért pont az én lakásomban akarsz megdögleni... Hát, elég sok baromságot csináltam akkoriban. 40
