Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Kálnay Kornél: Ők is itt élnek

egy gyerekről, mindig újabb feljegyzéssel bővülve, de hiába olvassa annyiszor, nem talál megoldást. Gyereksorsok, gyereknyomorúságok.

Itt van B. Irma. Érdekes arcú, vörös hajú kislány. Különös teremtés. Dacossága a védőpajzsa, amit folytan maga elé tart. Anyjáról nem tud. Fogalmam sincs, hol lehet, mondja, de nem is szeretném tudni. Én rossz vagyok, folytatja, de mitől lennék jó. Amikor kicsi voltam, anyám folyton ütött. Egyszer dühében nekinyomott a forró kályhának, mert bőgtem. Apám külföldön dolgozott, sokáig nem tudta, mit tesz anyám. Azt se, mennyire iszik, s hogy olyankor milyen gonosz. Végül a szomszédok figyelmeztették rá, akkor elhozott anyámtól. Először a nagynénémhez vitt, de ők egy idő után azt mondták, nem kellek, nem bírtak velem. Utána az a nő gondozott, aki apám élettársa volt. Nem volt rossz, inkább olyan semmilyen se volt. Ha apu akkor hazajön, talán... de nem jött, azt mondta, kell a pénz. Most egy olyan nőnél vagyok, aki az S. O. S. gyermekfaluban dolgozott egy jó ideig. Apu azt mondja, még vagy öt évig muszáj neki kint dolgoznia, aztán lehet, hogy hazajön, és együtt fogunk élni. Irma most tizenegy éves. Harmadikos. Mint a szélvész, rohangál a fiúk után. Azt mondja, nem tehet róla, folyton szerelmes. Nála idősebb lányokkal csatangol az utcán. Mostani gondozója azt mondta a tanítónőnek, hogy nem sokáig meri vállalni a kislányt. Két év múlva már semmitől sem bírnám visszatartani, mondja, haza kéne jönnie az apjának, de hiába kérem. Pénzzel ellátja a kislányt, azt hiszi, ennyi elég. Irma képes felbolydítani az osztályt. Jobbra- balra vág a nyelvével, ha támadva érzi magát, s szinte mindig ezt érzi. Többet is mer mindig, mint a többiek, s erre nagyon büszke. Hogy vissza mer szólni a tanítónak. Nem hagyom magam, hajtogatja.

R. Marcella. Az anya egyedül neveli három lányát. A lányok gyakran vannak egyedül. Nem egyszer éjszakára is. Férfiak jönnek-mennek a lakásban. Nálunk nagy az önállóság. Én is ezt szoktam meg, mondja az anya. Marcellát soha senki nem ellenőrzi. Késő estig lent van az utcán, pedig még csak kilenc éves. O a másik szerelmes. O is fut a fiúk után. Leveleket írogat nekik. A fiúk pedig kinevetik, olykor tréfáikkal gúnyt űznek belőle, de ő csak kacag, s boldog, hogy foglalkoznak vele. Vigyázz, inti a tanítónő, téged ki fognak használni a fiúk! Nem baj, válaszolja örömmel. Az órán egy percig nem tud nyugodtan megülni. Legjobb barátnője Irma, de folyton veszekednek, olyankor sértéseket vágnak egymás fejéhez. Nincs anyád, sziszeg Marcella. A te anyád meg kurva, visít Irma, s már ugranak is egymás hajának.

M. Anita. Szép arcú, okos kislány. A tanítónő egy ideig nem is sejti, mi a baj. De, hogy baj van, azt látja. Egyszer csak tünedezni kezdenek a táskákból az uzsonnák. Végül kiderül, Anita az. Aztán valaki meglátja, hogy a szemetesből is kiveszi a kidobott ennivalót. A tanítónő látogatni megy. Szegény, de tiszta otthon. Kedves anya, kedves gyerekek. Az apa éjszakás volt, alszik. Szegényen élünk, de szépen, nem tudom, miért venné el Anita más ennivalóját, mondja az anya. A tanítónő nem nyugodt. Látta az asszony arcát, s nem lehet becsapni. Olyan az arca, mint azoké, akiket egyformává alakított az alkohol. A gyerekek azt mondják Anitára, hogy büdös, meg hogv lopós. A tanítónő nem tudja megtiltani, bár előtte nem mondják. Anita azonban panaszkodik. A tanítónő hosszas tépelődés után beszél Anitával. Kislányom, mondja, ne haragudj, de

84