Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy lengyel író a totalitarizmus természetéről
voltak a hegyek, hogy természetes (isteni) határral válasszák el egymástól az országokat. Talán azért éltek ezek a országok oly hosszú ideig viszály nélkül, só't barátságban: ez a nemzeti izoláció titka. Mennyire egészséges. [...] Milyen nyugodtan és méltóságteljesen szunnyadoznak az őserdők a Csernohora, a Szvidovec, a Radnai-havasok és a Görgényi-havasok mind a két oldalán. Es amikor fölzúgnak, akkor úgy, hogy fenséges magyar himnuszuk nem bánt senkit, mert senkit sem kényszerít. Az őserdő, elválasztván az embereket és a népeket, összeköt, elhárítja a napi súrlódásokat. A hosszú történelem folyamatossága van benne.”' A háborús menekülők perspektívájából pedig választóvonal ez a hely a szülőföld, a haza és a külföld között, és ez a határ ekkor háború és béke határvonala is egyben. E helyhez kapcsolódik a magyarázat a háborús apokalipszis külön lengyel okairól, a menekülők beszélgetéseiben fogalmazódott meg fönt a hágón: „a teljes nemzeti egység optimizmusa éppen oda vitt minket, ahol valójában voltunk.”6 A saját nemzeti hibák részletesen ki nem fejtett bírálatát befejezvén fogalmazza meg Vincenz, mi az igazi párbeszéd lényege. A Magyarország felé sodródók kis közössége jelképezi az egész szerencsétlenül járt hazát, s itt, fönt a határnál a beszélgetőpartnerek mindegyike személyesen fordulhatott a másikhoz: „Találkozni a hágón ezzel a sajátos nemzeti delegációval azzal az előnnyel járt, hogy az ember nem mindenkivel, hanem egyes emberekkel beszélgetett.”7 A lengyel író fölfogása szerint a modern nemzeti közösség, amely egyesíteni, homogenizálni akarja a szőkébb pátriákat, a tájhazákat, különféle szellemi hagyományokat, egyes népcsoportokat, csökkenti az individuum önállóságát és a valódi dialógus lehetőségét. Tanulságos volna számba venni a Vincenz-műben a különböző helyszíneken - nem utolsó sorban a szovjet börtönökben - folytatott beszélgetések többi hazai, szűkebben kelet-galíciai szereplőit. Az NKVD rabjai között meg lehetett találni a lengyelországi társadalom különféle csoportjainak a képviselőit; sokféle változatban olvashatók a kötet lapjain a lengyel-zsidó, továbbá a lengyel-ukrán párbeszéd érvei is. Érdekes következtetéseket kínál a beszélők helyzetének a vizsgálata. A beszélgetés kezdetekor általában meglehetősen nagy a különbség a „felek” között pillanatnyi státusukat tekintve. Az író: letartóztatott, börtönlakó, civil, lengyel menekült, aki vele szemben áll: katonai járőr, a politikai rendőrség tagja, börtönőr, komisszár, a megszálló hadsereg tisztje. Enyhén szólva aszimmetrikus pozíciók. A szovjet világban ez az emberi kommunikáció leggyakoribb modellje, hiszen a társadalmi érintkezésben többnyire a kiinduló helyzetben, az első pillanatban nyilvánvaló lesz, ki a főnök, ki az alárendelt. A beszélgetések során a lengyel író arra tesz — hol kisebb, hol nagyobb eredménnyel járó - kísérletet, hogy a beszélgetőtársak helyzetét a szimmetria felé mozdítsa. Módszere a kérdezés, a tettetett naivság, a másik helyzetébe való belehe- lyezkedés, olyan beszélgetési szabályok kialakítása, melyeket hajlandó elfogadni a másik fél is. Következésképpen Vincenz megpróbálja valamiképpen zárójelbe tenni, semlegesíteni a kedvezőtlen körülményeket, a partnerek helyzete közötti alapvető különbséget, s ami a legfontosabb: minden esetben személyként, egyénként veszi figyelembe a másikat. Mintha volna ebben az íróban (mármint abban, aki elmondja ezt a szöveget, mert őt nem föltétlenül lehet 74
