Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Tornai József: Villámsújtotta kor (részletek az esszékötetből)

Nézek a fagy szemébe egymagám: ő sehová, én meg sehonnan, a sík, lélegző csoda, ránctalan tágul, siklik dermedt habokban.

De mindig érzem versének valamilyen mélyre rejtett titkát, amely nemcsak fokozza, elmélyíti szépségét, de amely a bejárhatatlanságával is lenyűgöz. A Pala-óda olyan szempontból még jóslatnak számít, olyan jövő- és jelen-rajznak, melyben a dolgokkal-lényekkel-egy emberi tudat megszilárdíthatja egyébként csak pillanatnyi itt-tartózkodását. Ebből a reményből képek, képzettársítások, a létezés szervességének látszólag megzavarhatatlan öröme csap ki: nyugodt szemlélet és változás, tenyészés, egymásba-hullámzás egyensúlya:

Ki vagyok én? Sem kőműves, sem hajóács nem voltam soha: kétlaki lény, kettős a lelkem.

Ej híve, nappal harcosa.

Boldog, ki szerint a kovának a talajvíz a mestere.

Boldog, ki szíját sziklaszálak kőtalpához kötötte le.

Most tanultam a palaévek Kvarc-naplóját, s jó lecke ez, nyelvét a kovának s légnek, mit sötétség tölt, fény erez, s ujjamat mártom be folyton a régi dal útjába ma, mint a sebbe, hogy összeforrjon gyűrű s patkó, víz és kova.

Ennyire készen állt benne minden. És még mi következhetett volna, ha... A mi abdai nagy halottunk jut eszembe.

69