Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Bokányi Péter: A visszanyert elfogulatlanság
ahogyan az a nyolcvanas évek végéig látszott. A fentebb említett, erőteljes kultikus beállítódás okán az életműnek azok a darabjai látszottak igazán, amelyek a kritika által (is) kialakított Nagy László-szobrot illusztrálták: a Tűz, a Himnusz minden időben, a Ki viszi át a szerelmet, azok a művek, amelyek mintegy verifikálják a kialakult/kialakított Nagy László-képet. A Nagy László költészetét az újabb nemzedék részéről ért, s nem egyszer szobordöntögető szándékkal megszületett „ellenolvasás” is az életmű ezen darabjait célozta, vagyis nem olvasta újra az életművet, hanem pusztán a korábbi olvasatokkal szemben fogalmazta meg kifogásait. Vagyis nem az életmű újraértékelése történt a ’80-as évek végén, hanem az életmű bizonyos — bizonyos szempontokból meghatározó — szegmenseinek a különféle irodalomszemléletek mentén történő újraolvasása. S ily módon még mindig nem látszottak azok a versek, amelyeket a ’70-es években felállított, majd pedig a ’80-as évek végén ledöntésre ítélt szobor eltakart. Olyan későbbi versek például, mint az Arany úr, az Oszikék meg én, a Ház vagy a Feltárt idill, azok, amelyek nem elsősorban az erkölcsi tisztaság, az értékőrzés megvesztegethetetlen harcosát mutatják, hanem töprengőbbek, keserűbbek, kételyeket fogalmaznak meg, amelyekben a költő már nem feszül fel a szivárványra, hanem vándor, „bolondocska íródeák” a Ház című versben például. Áthelyeződhetnek tehát bizonyos hangsúlyok a Nagy László-olvasás során az évtizedek múlásával, de a hangsúlyáthelyezés semmiképpen nem átértékelő gesztus: nem érintheti Nagy László életművének a magyar líratörténetben elfoglalt kiemelkedő pozícióját. Hekerle László „Ördög már veletek” című esszéjét már Nagy László kései költészetének szenteli, úgy utal a Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értein című kötetekre, mint az életműnek azon szakaszára, „amely problémáival a mai irodalomértés szerkezetébe illeszthető”8. A problémákkal, amelyek immár nem egy vers, nem egy életmű, hanem egy bizonyos irodalomszemlélet problémái - annak az irodalomszemléletnek, amelyet Nagy László képviselt: az értékek, a morál, az etikai értéklátás iránt elkötelezett irodalomnak. Tehát, amikor Nagy Lászlóról, Nagy László-olvasásról beszélünk, lényegében irodalomszemléletek érvényességéről vagy érvénytelenségéről folytatunk eleve terméketlen diskurzust; vagyis nem arról beszélünk, hogy „mi a bajunk”, van-e bajunk egyáltalán Nagy Lászlóval, hanem arról, hogy milyen szemléleti alapról olvassuk ezt a kétségkívül nagyszabású és összetett életművet. „Nem zárom ki eleve azt se, hogy újra eljöhet még Nagy László ideje”9 - írta Kálmán C. György ’89-es mítoszrombolónak szánt cikkében. Úgy hiszem, valóban eljött: közel húszévnyi távolságra a vitáktól, a kritika különböző irányzatainak egymással szemben megalkotott, különféle elfogultságokkal terhelt olvasataitól Nagy László életműve újraolvasható lett. Sőt, követeli is az újra- olvasást: annak az elfogulatlanságnak a jegyében, amit az időbéli távlat immár biztosíthat. ' VASY Géza, Nagy László, Bp., 1995., 237. : A recepció áttekintését VASY Géza fentebb hivatkozott monográfiája alapján végezzük. RADNÓTI Miklós, Jegyzet József Attila hátrahagyott Terseihez = R. M., Tanulmányok, cikkek, Bp., 1956., 260. 20
