Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Bokányi Péter: A visszanyert elfogulatlanság

Nem elsődleges célunk tételesen bizonyítani fenti állításunkat, pusztán illusztráció gyanánt villantsuk fel némely kiemelkedőnek tűnő határpontját a Nagy László-recepciónakf A fiatal Nagy László hozzávetőleg a ’65-ös Himnusz minden időben kötetig óvatosan dicsérő és keményen ledorongoló kritikában részesült. Nyilván nem mindegy, hogy ki dicsér és ki bánt: a pályakezdő Nagy László 1947-ben Sőtér István szerint kiemelkedik ugyan nemzedékéből, s „jövője még rendkívüli eredményekkel kecsegtet”, de fogadtatása a későbbiekben összességében meglehetősen ellentmondásos; nem esztétikai, hanem szinte kizárólag ideológiai szempontok mentén történik.

A sematizmus idején nyilván csak ideologikus kritika létezik: az a kevés szó, amely Nagy Lászlóról esik ekkortájt, elsősorban a „harcos költőt” üdvözli A tüzér és a rozs című kötetben, ’54-ben Darvas József, az írószövetség akkori elnöke viszont arra figyelmeztet a Gyöngyszoknya kapcsán, hogy bár kétségtelen a kivételes költői tehetség, „a költői erő nagysága és a mondanivaló kicsinysége közötti aránytalanság különösen aláhúzza az eszmei szegénységet, az öncé- lúságot, a csüggedés hangulatát”. Déry Tibor és Németh László érti és dicséri ugyan Nagy László költészetét, A nap jegyesétől viszont egyre erőteljesebb a - Vasy Géza kifejezésével - „egyrészt-másrészt szemlélet” a kritikákban. Elismerik a kritikusok a kétségtelen tehetséget, ugyanakkor az ideológiai bírálatok mellett felfedezni vélnek esztétikai-poétikai hibákat is: misztikusságot, homályt, hermetizmust és szürrealizmust, a polgári költészet hatását, a menekülést a valóság elől, az ellentmondásosságot.

A ’60-as évektől aztán a megváltozott irodalompolitika lehetővé tette a recepció elmozdulását is, például Bata Imre, Czine Mihály, Diószegi András, Tamás Attila, Kiss Ferenc, Széles Klára munkái az oldódás jelei, s lényegében az életmű lezárultáig kiegyensúlyozott immár a fogadtatás, egyértelműen elismerő, a korábbi, bármilyen szempontból bíráló hangok szinte teljesen eltűnnek a Nagy László-recepcióból.

Az 1966-os Kossudt-díj, a Versben bujdosó és a Jönnek a harangok értem közel negyven bemutatása, kritikája, elemzése, de a Versek és versfordítások először 1975-ben megjelent négykötetes kiadásának visszhangja is az erőteljes kanoni- zálódást mutatja - rajtuk keresztül rajzolódik meg az a Nagy László-kép, amely aztán a ’80-as évek közepéig uralkodóvá lett. A nagy költő képe, aki szembeszáll az erkölcsi erózióval, aki szilárdan és rendíthetetlenül áll értékei mellett a világgal szemben, őre a tisztaságnak, az értékeknek - az ember igazi értékeinek.

S kétségkívül: a Nagy Lászlóról a ’60-as évek végének, ’70-es évek elejének kritikája kialakította kép az életmű 1978-as lezárulta után mitizálódni látszik. Radnóti írta József Attiláról egyhelyütt, „A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test sírbahulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd. A versek sugarat vetnek egymásra..Nos, Nagy László esetében a test még sokáig elfedte a verseket: abban az értelemben legalábbis, hogy a költő személyisége, alakja meghatározóvá lett az életmű olvasásában.

1978 után a hagyaték feldolgozása, publikálása, a kisprózái, képzőművészeti, kéziratos-rajzos anyagoknak, naplójegyzeteknek a nyilvánosságra hozatala, az iszkázi emlékház létrejötte afféle kultikus gesztusként vitte tovább, formál18