Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (4. rész)
Hagyma megörült, amikor meghallotta a hangomat a telefonban. Ezt mondta: este szolid buli lesz nálam, ugorj fel, agymen, összekötjük a kellemest a hasznossal! Amikor becsengettem a műterembe, ahol Hagyma lakott, valami manöken csajnál, még akkor is azon a mostaliga Lebenyen járt az eszem. Elképzeltem, hogy járja a büdös, halottlátó utcákat, csepeg a nyála a nyakába, sántikálva kéregét, jaj, tessék már megállni egy pillanatra, kezicsókolom, rázzon a kezembe egy kis fehér havat, vagy legalább adjon nyalit szegény lerohadt dugódaninak! A kezicsókolom erre ezt mondja: még mit nem, kell a kisuno- kámnak! Hagyma ajtajára egy rajzlapot tűzött valaki. Ez volt ráírva: Welcome in Hagymaland! • Amikor benyitottam, mindjárt Hagymába botlottam. Ezt mondta: cipeld be a testedet, testvér, és vegyülj el a sok nagyképű, buzi, majom között, ha találsz valami kedvedre való csajt, beviheted a fürdőszobába és megmotorozhatod, de a törülközőt dobjátok a szennyesbe! A lakás egyetlen nagy tetőtéri teremből állt, az egyik fala csupa üvegből, azon át maga a Szabadság-szobor nézett be, az a hálóinges füge, aki azt kiabálja: ha nem viselkedtek rendesen, a fejetekre dobom ezt a pálmaágat! Két hangfalból folyt a zene, csupa blues, semmi más. Amikor elvergődtem a bársarokig, éppen Little Willie Littlefield nyomta a Moon is risinget, aztán James Cotton fújta a Mississippi freight traint, végig szájharmonikán, ami a végén úgy hangzott, mint amikor egy kenetlen ólajtót hintáztat a szél. Az egyik bárszéken ott ült Hagyma girhes manöken muffja, két tágra nyílt tehénszem, fülig érő fogsor, szoknya semmi, duda semmi. Azt mondta, hogy ő Bea. Erre én: csaó, Bea, mi a pálya? Aztán ezt mondta: figyelj, azon filózok, hogy most kellene felvenni egy élő Rokirambót, ami live, azt rohadtad kajálják, de ez a hülye Hagyma nem akarja. Ezt válaszoltam: pedig szerintem is érdemes volna megpróbálni. Erre ezt mondta: aki ász, az mind itt izzad, két nóta között be lehetne nyomni néhány körkérdést, próbálj meg beszélni azzal a lüttyős agyával! Erre ezt válaszoltam: hát, éppen azon vagyok, de főleg az állásom miatt. Egy bőrruhás, tarkopasz pasas bukkant fel mellettem, farkasfog a nyakában, csokor ropit rázott az orrom előtt, mint valami virgácsot, és ezt mom.ia: halli- hó, Necces! Haver, van egy rossz hírem, nem én vagyok a Necces! Na ne hülyülj, megismerlek, babszeg, te csináltad a Penészes postás klipet, amiben rohamsisakból árulják a fagylaltot, aztán hordágyon fekve szólózik a táviratkihordó? Erre én: állj, meg, haver, azt a Necces csinálta! Mire ő: mondom én, hogy te vagy a Necces, babszeg, hát, nem megismertelek? Satöbbi. így társalogtunk. Valahol félúton a bársarok és az angol bőrgarnitúra között, füstfelhő közepén végre megtaláltam Hagymát, két csupa szakáll latorral vitatkozott. Éppen ezt mondta: aki a sokk és a túlkapás esztétikájával próbálja etetni a srácokat, az leveri a lécet, mint vak a poharat, és előbb-utóbb tökön rúgják, de meg is érdemli! Az egyik lator erre ezt mondta: ne játszd a bénát, Hagyma, te is tudod, hogy csakis az imázzsal lehet manipulálni, érted, csakis az imázzsal! A másik 150
