Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Kié is a szőlőhegy?
Új fejlemény-e ez a regényes kötet Ambrus Lajos pályáján, azaz „átírja-e” mindazt, amit eddig íróként neki tulajdonítottak rokonszenvező és neki, meg a témáinak elkötelezett olvasói? A válasz persze mi más lehetne, mint „igen is, meg nem is”. Hogy az életmű szervesen alakul, arra nézve számos tényt említhetünk. Kezdve attól, hogy a fő témák és „kulcsszavak” - táj, magyar múlt, teremtett természet, Hamvas Béla, „géniuszok”, bor stb. - állandóan jelen vannak, odáig, hogy ennek az új könyvnek motivikus előzményeit már évekkel ezelőttről tetten érhetjük. Pl. már a Szókalauz említi azt a könyvet, amely megőrizte a rejtélyes fotográfus, Ambrus Lajos képeit, a Lugasban olvasható Divald Kornél-emlékezés szintén idemutat, meg persze vissza is a régi Med- nyánszky-esszére stb. Ahogy a pályakezdő regény, az Eldorado is mint szövegelőzmény megidéződik az 1998-as Vadaskertben. A legfontosabb előzmény azonban maga a „szókalauz”. Nem a könyveim, hanem az alak. Ennek a „figurának” a létrehozása lehet, hogy könyvszerkesztési kényszerűség volt, nyilván össze kellett valahogy fogni több tucat különböző témájú szöveget, ám a nyelv birtoklásának követelménye, a szógazdagodás és szógazdagítás mámora olyasfajta kimondatlan írói elkötelezettség jelzése, amely a másik médium, a „fotográfus” mellé állítva egy nagyon izgalmas és távlatosságában meggyőző narrátori szerep meghatározója lehet. Méghozzá egy regényíró szerepéé. Mert ez itt a tét, s mintha ez az új könyv megtette volna az utolsó előtti lépést vissza az Eldorado, s előre egy nagyregény felé. Az Eldorado 1988-ban jelent meg, nagyon régen és felettébb megkésve. Újraolvasva bárki meggyőződhetik róla, hogy az évtized legjobb könyvei között van a helye. Pedig ez „nagy évtizede” volt a magyar elbeszélés-irodalomnak, különösen, ha az ifjabb generációk munkálkodására emlékezünk. Ambrus Lajos könyvében minden a helyén van, az időkezelés éppúgy, mint az alakformálás, az elképesztő nyelvi gazdagság ugyanúgy jellemzi, mint a generációs-politikai elkötelezettség. Meg a hallatlan múltismeret. Mégis. Megkésett, nem jó időben megjelent könyv ez. Alkotás lélektani okok, életrajzi kényszerűségek miatt, ki tudja. 1988-ban már nem a regényekre figyelt az ország, s 1988-ra mindazok a könyvek megjelentek, amelyeket nemcsak erre az egy évtizedre, hanem az újabb kori magyar elbeszélésre általában is jellegadónak szokás tekinteni. Termelési regény - 1979, Sátántangó - 1985, Por - 1986-87... Ambrus Lajos korosztályának olyan költőiről nem is szólva, mint Baka, Zalán, Sziveri, Szűcs, Géczi... Ha Az én szőlőhegyem című könyvet az Eldorádó „felől” olvassuk, s ez kötelező kritikai penzum, akkor megkockáztathatjuk az önmagának ellentmondó állítást: Ambrus Lajos írói munkásságának fő jellemzője a kezdet kezdetétől az állandó távoldás a regénytől s a folyamatos közeledés egy nagyobb epikus kompozícióhoz. A tapasztalatok felhalmozása, a gazdag és mind letisztultabb, mind magabiztosabb nyelvhasználat, az elbeszélő szerepek kiformálása iránti érzék, az elbeszélői szerepek teherbírásának állandó próbái stb. - ezek azok az elemek, amelyek Az én szőlőhegyem tanúsítványa szerint arra buzdítják az írót, hogy megírja azokat a nagyobb „beszélyeket”, amelyek nemcsak az ő életművét „rajzolnák át”, hanem úgy lehet, napjaink magyar regényét - általában is. 140
