Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Bokányi Péter: Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái
va fakad), s ilyen az eredendő magánya, ami a szerelmekbe hajszolja. Hiszen a le vert-galant bizonnyal nem csupán a testi élvezetet keresi (azt is persze), sokkal inkább a társat, aki elfogadja őt. Az utolsó fejezetben aztán vall önmagáról és Henrik iránti szerelméről ez a társ, Valois Margit, az első és elhagyott feleség, aki úgyszintén csak szerepeiben nyilvánult meg Henrik számára. S ezek a szerepek, ezek a „személyiségszegmensek” elrejtették azt a nőt, akit Henrik valamennyi szerelmében keresett; azt a bizonyos egyetlen szerelmet, „amelyen keresztül talán először és utoljára tapasztalhatjuk meg a homéroszi naiv totalitás alapélményét” - ahogy ezt Az utolsó zsoké című 1986-ban megjelent Fábián-regény kapcsán Pósa Zoltán írta egyhelyütt. Felkínálja tehát a Henrik király nyughatatlan éjszakái, a történetszerű olvasat lehetőségét, azt, hogy a lineáris történetre koncentrálva olvassuk a regényt. Sőt, játszik is olvasójával, egészen a nyolcadik fejezetig fenntartja ennek az olvasási módnak az érvényességét (vagy legalábbis nem vonja kétségbe) - aztán az utolsó fejezet, a linearitást végképp megtörő fejezet újraolvastatja a regény egészét, utalva a történetre fókuszáló olvasás fölöslegességére. Fábián László regénye megteremti a történet linearitásán, a történetben feltűnő történelmi események, személyiségek révén az „ahogy az a valóságban volt” illúzióját, valóságreferenciája azonban a történelemből/regényekből ismert tények révén alapos dokumentáltsága ellenére is erősen korlátozott: IV. Henriknek e regényben nem történelmi, hanem irodalmi létmódja van elsősorban, regényhős, akinek életében mint legalkalmasabb keretben nyilatkozhatnak meg egyetemes, múlttól, jelentől, jövőtől független emberi tartalmak. Vagyis talán a leghelyesebb, ha a regény olvasása során meg is feledkezünk Navarrai Henrikről, aki kiváló katona, remek politikus és felvilágosult szellemű férfiú volt, s IV. Henrik néven Franciaország egyik legnépszerűbb uralkodójává lett, s mindössze Henriket látjuk, az embert a maga folytonos nyugtalanságában és elrejtőzöttségében, az embert, akit ismerni vélünk, s mégsem ismerhetünk meg soha. „...a világ az én világom, bátran szólhatok róla, akkor egyet kell értenem a mostanában divatba jövő angol költővel, aki szerint »a történet mindenki életében az elmúlt időt alakítja újra«, az én életemben mindenképpen, mivel az még megvan, Henrikemé (váltig kisajátítom!) - sajnos - odalett, azaz: végérvényesen történet, amely ki tudja, milyen tanulságokat tartalmaz az utókornak, meg a legkülönb utókorok sem nagyon szoktak érdemleges tanulságokat levonni. - írja Valois Margit a regény utolsó fejezetében. A történet tehát eszköz elmondója számára az elmúlt idő újraalakítására, s mint ilyen, szubjektív. Az újraalakítás, rekonstrukció, amely emlékeztet az eredetire, de benne a fő szerepet mégis az kapja, aki elmondja a történetet, s teljhatalommal rendelkezik története fölött. Nagy ez a hatalom: minden történet alakítója és befolyásoló- ja más történeteknek; a tanulságot kereső utókor történetének például, vagyis a történetmondó felelőssége óriási. Fábián László tisztában van felelősségével. Úgy mond történetet, hogy nem kényszerít holmi történelmi tanulságok levonására, nem int okulásra; „csak” regény a Henrik király nyughatatlan éjszakái, amelynek legfőbb ambíciója, hogy hozzátegyen valamit ahhoz, amit az individuumról, az emberről sejtünk. (Kortárs Kiadó, Budapest, 2005) 136