Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Bohár András: A kezdetektől a végzetekig

milyen sorsokra számíthatnak szereplőink {Mesekötő; Nagybajszú; Fonott hajií; Bekötött szemű...), csak remélhetjük, hogy a nyolcvanas-kilecvenes évtized (még a múlt évezredből) korszakának kortársai jobb sorsra is szenderülhetnek egykoron. Bratka teljes odafordulással, rokonszenwel és megértéssel szemléli figuráinak, saját figuráinak történeteit, megénekelve azt a segítés és segítség reményével.

(nevek, toposzok) A korszakok és a kortársak is természetesen hús-vér emberekként léptek elénk, ám mint láthattuk már az előzőekben is, a nevek és a hozzájuk kapcsolódó toposzok ki tünteti jelentőséggel rendelkeznek. A Bratka- laci emlékiratai, „a szervusz bratkalaci”, „nohát ez a bratkalaci” és „a mondták rólam az emberek” nyelvi toposzaival a saját élmény-létezésből és reflexivitásból kiinduló poétát jelzi. Azaz a helyek és korszakok saját meghatározottságainak eredőit a poéta környékén kutathatjuk ki.

S ebből az aspektusból olyan sajátos avantgárd-erőmezőként is szemlélhető panoráma bontakozik ki, ami az egybelátások, egymás mellé tartozások, kötődések jegyében fontos poétikai energiákat szabadítanak fel Baratka textusaiban. Lermontov intése (Gyászomban ne illessenek áramszedőkkel), Tamkó Sirató perlése {megőrjít a szatírák lelke) vagy Kondor Béla vallomása {Túlélés ez, nem élet - egyazon látással kétszer ugyanabba a túlélésbe nem léphetsz) egyszerre valószínűsítik az élet határait kitapogató és azon túlmutató érintettség szépségét.

Mindezt mégis visszaveszi minduntalan Bratka. S erre talán a legjobb példa A körülményesen definiálódgató személy ciklusa, ahol a főszereplő próbálna valami „magvasat látni” az ablaknál álldogálva. Majd ezt követően a saját alkotói folyamatra reflektálva a vad verskészítés, a drámai ihletettség, a bukolikus megidézettség, a hattyúdal avagy a megnemértettség irodalmi toposzai mindmind feltűnnek. Am mégis szép a búcsú (Jelinek bácsi), mert nevet kapnak a figurák, s a toposzok egyediek lesznek.

(figurák, perdiilések) Amikor a marslakók figurái is megjelennek, és a főkultúra éppen dekadens készül lenni, akkor ismét visszalapozhatunk, és egy pétervári polgár tűnődéseibe pillanthatunk 1830 táján. Újra és újra olyan leírásokat tesz elénk Bratka, amelyek korszerűtlenségükkel és a benne szereplő figurák látszólagos anakronisztikusságával szemben halvány reménysugarat közvetítenek felénk a máskép(p)-létezés igézetében.

Tükörvilágot láthatunk, ahol a kérdések rendre megjelennek: „(A világ?/ A tükörkép? / Vagy maga a tükör?)” Itt három ponton is kapcsolódhatunk szerzőnk kérdéseihez. A világ leképzésének lehetőségét tágítván több megoldás is kínálkozik: az időben és térben eltérő tradíciók értelmezése és egybejátszása, a szimbolikus egzisztencialitások megmutatása, valamint az egyediségek előtérbe helyezése. A tükrözés mikéntje jelenik meg másodjára: itt a beleérzés és az iróniának bölcs belátással egybeszövődő nézőpontja kerül kitüntetett helyzetbe. S végül harmadjára magának a közvetítő közegnek, a tükörnek a mikéntje kerül elénk: az apró mozzanatokra figyelve, a lassított mozgáskonstrukciókat előtérbe helyezve és lényegi megfigyelések kockázatát vállalva, s ahogy egy haikuban is olvashatjuk: „Bolond az utcán / Ordít - Istenének / így telefonál”

(Kortárs Kiadó, Budapest, 2004)

128